ELÕSZÓ

150 éve jelent meg a Kommunista Kiáltvány, amely tudományos igénnyel vázolta fel a tõkés civilizáció és egy humánus civilizáció alternatíváját. Nem a megjelenés régisége magyarázza, hogy Magyarországon ma már csak nagyobb könyvtárakban elérhetõ. Sokkal inkább az, hogy a humánus civilizáció alternatívája - elsõsorban politikai okok miatt - mind elméletileg, mind gyakorlatilag lekerült a napirendrõl.
A mû újbóli kiadását egyrészt az indokolja, hogy csak igen nehezen megszerezhetõ. Másrészt azonban a Kommunista Kiáltványnak nemcsak kultúrtörténeti jelentõséget tulajdonítunk. Ezért megpróbáltuk aktualizálni, filozófiai síkon a jelenlegi világ-helyzetre is vonatkoztatni: az eredeti szöveghez helyenként - kurzivált lábjegyzetek formájában - magyarázatokat, illetve kommentárokat fûztünk. Ugyanakkor elhagytuk a harmadik és a negyedik fejezetet, amelyek korhoz kötöttségbõl fakadó hiányosságaira már szerzõik rámutattak.¹

¹"Magától értetõdik, hogy a szocialista irodalom kritikája mai szempontból hézagos, mert csak 1847-ig terjed; ugyanúgy az is, hogy a kommunistáknak a különbözõ ellenzéki pártokhoz való viszonyára vonatkozó megjegyzések (IV. fejezet), bár alapvonásaikban még ma is helyesek, kifejtésükben ma már azért is elavultak, mert a politikai helyzet teljesen átalakult". (Elõszó az 1872-es német kiadáshoz)

A Kommunista Kiáltvány itt közreadott szövege a korábbi magyar nyelvû fordításokra épül, de számos helyen - az angol és a francia szövegváltozatot is figyelembe véve - javításokat hajtottunk végre. A magyarázatokban, kommentárokban követtük az eredeti szöveg ma már archaikusnak tûnõ nyelvezetét.

A kiadványra vonatkozó bírálatokat, megjegyzéseket, kiegészítési javaslatokat a következõ, bõvített kiadáshoz az alábbi címre kérjük küldeni: Liberter 1461 Budapest, Pf. 113. vagy email: kra13937@helka.iif.hu
Jelen kiadvány a Baloldali Alternatíva Egyesülés honlapján (www.bal.hu) is olvasható, onnan szabadon letölthetõ.

Budapest, 1998. május 1.

 

 

KOMMUNISTA KIÁLTVÁNY
A XXI. SZÁZADRA

Kísértet járja be Európát - a kommunizmus kísértete.²

²Mára a kommunizmus kísértete az egész Földet bejárja. Azokat riogatja, akik kiváltságokat élveznek a társadalomban. Ez a kísértet azért rejtélyes és megfoghatatlan, mert az emberek hiányérzete ölt benne alakot. Egy humánus és igazságos társadalom hiányának - különbözõ módokon konkretizálódó - érzése, amely az egyének tömegeinek lelkében és szellemében újra meg újra kialakul.
A kommunizmus kísértete valójában egy humánus és igazságos társadalom iránti vágyat, illetve törekvést fejez ki. Mindaddig elpusztíthatatlan, amíg az emberek nem érzik magukat szabadnak: egyéniségüket korlátozó társadalmi kényszerekbe ütköznek. Ennyiben a kommunizmus kísértete az egyéniség felszabadításának kísértete.

Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a vén Európának minden hatalma: a pápa és a cár, Metternich és Guizot, francia radikálisok és német rendõrök.
Akad-e ellenzéki párt, amelyrõl kormányon levõ ellenfelei nem híresztelték, hogy kommunista, akad-e ellenzéki párt, amelyik nem vágta vissza a kommunizmus megbélyegzõ vádját a haladottabb ellenzékieknek éppúgy, mint reakciós ellenfeleinek?
Ebbõl a ténybõl két dolog következik.
A kommunizmust immár az összes európai hatalmak hatalomnak ismerik el.
Legfõbb ideje, hogy a kommunisták az egész világ elõtt nyíltan kifejtsék nézeteiket, céljaikat, törekvéseiket és a kommunizmus kísértetérõl szóló mesékkel magának a pártnak a kiáltványát állítsák szembe.³

³Ma is idõszerû a kommunista nézeteket, célokat, törekvéseket szembeállítani a kommunizmusról és a kommunizmus kísértetérõl szóló mesékkel. Ennek egyik oka, hogy a "Kommunista Párt" elnevezésû képzõdmények konkrét ideológiája és gyakorlata általában a tõkés rendszer keretein belül marad. A másik ok a kommunizmus nevével taktikai megfontolásból visszaélõ, és a kommunizmus fogalmát - ellenségei örömére - rossz hírbe hozó úgynevezett "létezõ szocializmus".

Evégbõl a legkülönbözõbb nemzetiségû kommunisták összegyûltek Londonban, és papírra vetették a következõ kiáltványt, amelyet angol, francia, német, olasz, flamand és dán nyelven tesznek közzé.⁴

⁴A XXI. századnak címzett kiáltványt angol, német és magyar nyelven nyomtatjuk ki, illetve bocsátjuk közre az interneten.

 

l. Burzsoák és proletárok *

*Burzsoázián a modern tõkések osztálya értendõ, akik a társadalmi termelési eszközök tulajdonosai és bérmunkát alkalmaznak. Proletariátuson pedig a modern bérmunkások osztálya, akik, minthogy nincsenek saját termelési eszközeik, kénytelenek eladni munkaerejüket, hogy megélhessenek. (Engels jegyzete az 1888-as angol kiadásban)

Minden eddigi társadalom története osztályharcok története.**

**Azaz minden írott történelem. 1847-ben a társadalom õstörténete, az a társadalmi szervezet, mely a feljegyzett történelmet megelõzõen létezett, jóformán ismeretlen volt. Azóta Haxthausen felfedezte az oroszországi közös földtulajdont, Maurer bebizonyította, hogy ez az a társadalmi alap, amelybõl valamennyi germán törzs történelmi fejlõdése kiindult, s fokozatosan kiderült, hogy Indiától Írországig mindenütt a föld közös birtoklásán alapuló faluközösségek képviselik vagy képviselték a társadalom õsi formáját. Végül Morgannek a nemzetség igazi természetére és a törzshöz való viszonyára vonatkozó, betetõzõ felfedezése feltárta ennek az õsi kommunista társadalomnak belsõ szervezetét annak tipikus formájában. Ezeknek az õseredeti közösségeknek a felbomlásával kezdõdik a társadalomnak különálló és végeredményben antagonisztikus osztályokra való hasadása. (Engels jegyzete az 1888-as angol kiadásban)

Szabad és rabszolga, patrícius és plebejus, földesúr és jobbágy, céhmester és mesterlegény, egyszóval elnyomó és elnyomott folytonos ellentétben álltak egymással, szakadatlan, hol palástolt, hol nyílt harcot vívtak, olyan harcot, amely mindenkor az egész társadalom forradalmi átalakulásával vagy a harcban álló osztályok közös pusztulásával végzõdött.
A történelem korábbi korszakaiban majdnem mindenütt a társadalomnak különbözõ rendekre való teljes tagoltságát, a társadalmi pozíciók sokféle fokozatát látjuk. Az ókori Rómában patríciusok, lovagok, plebejusok, rabszolgák; a középkorban hûbérurak, hûbéresek, céhmesterek, mester-legények, jobbágyok, s ezenkívül még ezeknek az osztályoknak majdnem mindegyikében ismét külön fokozatok vannak.
A hûbéri társadalom pusztulásából keletkezett modern tõkés társadalom nem szüntette meg az osztályellentéteket. Csak új osztályokkal, az elnyomás új feltételeivel, a harc új formáival cserélte fel a régieket.
A mi korszakunkat, a burzsoázia korszakát azonban az jellemzi, hogy egyszerûsítette az osztályellentéteket. Az egész társadalom mindinkább két nagy ellenséges táborra szakad, két nagy, egymással homlokegyenest szembenálló osztályra: burzsoáziára és proletariátusra.⁵

⁵Helyzetét tekintve mindenki proletár, akinek munkaerejét arra használják, hogy tevékenységével elõsegítse profit képzõdését: közvetlenül vagy közvetve hozzájáruljon tõketulajdonosok, valamint társfogyasztóik eltartásához. Mindenki proletár, aki a kizsákmányoló rendszer javára gazdasági jellegû bérmunkát vagy politikai jellegû bérmunkát végez. Közvetlenül segítik elõ profit képzõdését azok a gazdasági bérmunkások, akik olyan értéktöbbletet termelnek, amelyet bérükben nem fizetnek meg. Közvetve járulnak hozzá profit képzõdéséhez mindazok (rendõr, politikus, jogász, tanár, menedzser stb.), akiket azért alkalmaznak, hogy a kizsákmányolás rendszerét mûködtessék. Nembérmunkások, hanem a profit társfogyasztói mindazok, akiket azért alkalmaznak, hogy a tõketulajdonosoknak (valamint más pénzbirtokosoknak) személyi szolgálatokat tegyenek: kényelmükrõl, szórakoztatásukról gondoskodjanak (házicseléd, testõr, személyi sofõr stb.).
A tõkés rendszer folyamatos mûködtetése egyrészt gazdasági növekedést (ezért értéktöbblet termelését), másrészt stabilitást (ezért állami szabályozást) követel meg. Az ún. "létezõ szocializmusokat" államkapitalista gazdaságpolitika jellemzi: átvéve a burzsoá civilizáció fejlõdési mércéit, ezáltal tõkés értékrendjét, célként tûzték ki az iparilag fejlett Nyugat gazdasági utólérését, aminek eszköze szintén a gazdasági növekedés (felhalmozás) és az állami szabályozás. Érdemi különbség az ideológiai taktikában van közöttük: a hagyományos kapitalizmus a szabadság, a "létezõ szocializmus" az egyenlõség eszményére hivatkozva próbálja a rendszert legitimálni. Ugyanakkor közös sajátosságuk, hogy a rendszer szolgálatában kétfajta bérmunkást alkalmaznak: egyrészt a gazdasági növekedést elõsegítõ (értéktöbbletet termelõ), másrészt a politikai berendezkedés konzerválását elõsegítõ bérmunkásokat.
A XX. század során jelentõs különbségek alakultak ki a bérmunkások bérezésében. A segédmunkás és az igazgató, a rendõr és a miniszter egyaránt a tõke (magántõke vagy tõkés állam) alkalmazásában áll, egyaránt a rendszert szolgálja, de korántsem egyforma bérért. Végbement a bérmunkásság gazdasági és szociológiai rétegzõdése. A jól fizetett bérmunkásnak lehetõsége van arra, hogy megtakarított pénzét befektesse, és tõkejövedelemre (kamat, osztalék) is szert tegyen. Mindennek következtében a korábbinál bizonytalanabbá vált az osztályhoz tartozás érzése.

A középkor jobbágyaiból lettek az elsõ városok polgárai; ebbõl a polgárságból fejlõdtek ki a burzsoázia elsõ elemei.
Amerika felfedezése, Afrika körülhajózása új teret nyitott a felemelkedõ burzsoáziának. A kelet-indiai és kínai piac, Amerika gyarmatosítása, a gyarmatokkal folytatott csere, a csereeszközök és egyáltalában az áruk gyarapodása - mindez eddig soha nem ismert lendületet adott a kereskedelemnek, a hajózásnak, az iparnak, és ezzel elõidézte a széthulló hûbéri társadalom forradalmi elemének gyors fejlõdését.
Az ipar ûzésének feudális vagy céhes módja már nem tudta kielégíteni az új piacokkal megnövekvõ szükségletet. Helyébe a manufaktúra lépett. A céhmestereket kiszorította az ipari középrend; a különbözõ testületek közötti munkamegosztást felváltotta az egyes mûhelyen belüli munkamegosztás.
De egyre tágultak a piacok, egyre nõtt a szükséglet. Már a manufaktúra sem tudta kielégíteni. Ekkor a gõz és a gépi berendezés forradalmasította az ipari termelést. A manufaktúra helyébe a modern nagyipar lépett, az ipari középrend helyét ipari milliomosok, egész ipari hadseregek fõnökei, a modern burzsoák foglalták el.
A nagyipar létrehozta a világpiacot, amelyet Amerika felfedezése elõkészített. A világpiac a kereskedelem, a hajózás, a szárazföldi közlekedés mérhetetlen fejlõdését idézte elõ. Ez viszont visszahatott az ipar terjeszkedésére, és amilyen mértékben terjeszkedett az ipar, a kereskedelem, a hajózás és a vasút, ugyanolyan mértékben fejlõdött a burzsoázia, gyarapította tõkéit és szorította háttérbe a középkorból átöröklött összes osztályokat.
Látjuk tehát, hogy maga a modern burzsoázia egy hosszú fejlõdési folyamatnak, a termelési és érintkezési módban végbement sorozatos forradalmi átalakulásoknak a terméke.
A burzsoázia e fejlõdésének minden egyes fokát megfelelõ politikai haladás kísérte. A burzsoázia elnyomott rend a hûbérurak uralma alatt, felfegyverzett és önmagát kormányzó társulás a kommunában,*** itt független városköztársaság (mint Olaszországban és Németországban), ott a monarchia harmadik, adóköteles rendje (mint Franciaországban), azután a manufaktúra idején a nemesség ellensúlya a rendi vagy az abszolút monarchiában, s fõ alapzata egyáltalában a nagy monarchiáknak, végül a nagyipar és a világpiac létrehozása után a modern képviseleti államban kivívta magának a kizárólagos politikai uralmat.

***Commune volt a neve Franciaországban a keletkezõ városoknak már azelõtt, hogy mint "harmadik rend" kiharcolták feudális uraiktól és gazdáiktól helyi önkormányzásukat és politikai jogaikat. Általában itt a burzsoázia gazdasági fejlõdésének tipikus országául Angliát vesszük, politikai fejlõdése példájául pedig Franciaországot. (Engels jegyzete az 1888-as angol kiadásban)

A modern államhatalom nem más, mint az egész burzsoá osztály közös ügyeit igazgató bizottság.⁶

⁶A burzsoá osztály közös ügyei a XX. század során jelentõsen kibõvültek. A tõkés magántulajdon rendszerének védelmében már nem elegendõ jogi erõszak, politikai (parlamenti) erõszak, rendõri erõszak biztosítása. A burzsoá osztály közös ügyei közé emelkedett a tõkeviszony stabilitását veszélyeztetõ konfliktusok elkerülése. Ezt a célt szolgálja a társadalmi elégedetlenségek ellensúlyozása, lázadó energiák semlegesítése. Egyrészt ide tartozik a bérmunkások szabad idejének a tõkés érdekek szerinti szervezése: a fogyasztási igények, fogyasztási szokások, szórakozási formák intézményes befolyásolása (reklám, média). Másrészt ide számít az elégedetlenség állami eszközökkel való mérséklése (szegénypolitika), illetve a tõkés rendszerrel konform munkásszervezetek (pusztán bérharcot folytató szakszervezetek) támogatása.

A burzsoáziának a történelemben felettébb forradalmi szerepe volt.⁷

⁷A burzsoázia forradalmi szerepe a gyáripar létrehozásával befejezõdött: elveszítette progresszivitását, és az emberiség lehetõségeihez viszonyítva világtörténelmi hanyatlást képvisel. A nagyipar megszünteti az ínséget a társadalmi erõk szintjén, de - mivel a tõkés monopoltulajdon határozza meg a javak elosztását - nem szünteti meg az ínséget az egyének szintjén. A nagyipar társadalmi gazdagságot termel, de a tõkés korszakban a társadalmi gazdagság magánelsajátítása folyik. Az ipari forradalommal megteremtõdött a kommunizmusnak nevezett humánus társadalom alternatívája. Megteremtõdött annak az elvi lehetõsége, hogy az emberek mint társadalmi egyének - a tõke kényszere nyomán - kifejlõdötttársadalmi erõiket (termelõerõk, emberi képességek) birtokba vegyék és a maguk érdekében mûködtessék.
A nagyipar kialakulása - kedvezõ feltételek esetén - a gazdaságilag elmaradott népek számára is megnyitja a kommunizmus alternatíváját. Az 1882-es orosz kiadás Elõszavában az alábbiak olvashatók. "Az a kérdés most: átmehet-e az orosz obscsina, a föld õsrégi közös birtoklásának egyik, jóllehet erõsen megrendült formája, közvetlenül a közös birtoklás magasabb, közös formájába? Vagy, ellenkezõleg, végig kell-e elõbb mennie ugyanazon felbomlási folyamaton, amely a Nyugat történelmi fejlõdését alkotja? Az egyetlen válasz, amely erre manapság lehetséges, a következõ: ha az orosz forradalom jeladás lesz egy nyugati proletárforradalomra, úgy, hogy a kettõ egymástkiegészíti, akkor a mostani orosz közös földtulajdon kiindulópontja lehet egy kommunista fejlõdésnek." 1894-ben Engels tovább elemzi a problémát: "ha majd a nyugat-európai népeknél gyõzött a proletariátus és a termelési eszközök köztulajdonba kerültek, azok az országok, amelyek csak éppen most térnek át a tõkés termelésre és még megmentettek nemzetségi berendezkedéseket vagy ezekbõl maradványokat, a köztulajdon e maradványaiban és a megfelelõ népszokásokban igen hathatós eszközt találnak majd arra, hogy lényegesen lerövidítsék a szocialista társadalomhoz vezetõ fejlõdésük folyamatát és megkíméljék magukat azoknak a szenvedéseknek és küzdelmeknek a legnagyobb részétõl, amelyeken nekünk Nyugat-Európában át kell vergõdnünk. De ennek elengedhetetlen feltétele az eddig tõkés Nyugat példája és aktív segítsége."

A burzsoázia, ahol uralomra jutott, szétrombolt minden hûbéri, patriarchális, idillikus viszonyt.⁸

⁸A XX. század során gyakran elõfordul, hogy a tõke a késõbb kapitalizálódó országokban még meglevõ patriarchális közösségi viszonyokat, prekapitalista hierarchiákat is beépíti a profitképzés rendszerébe.

Könyörtelenül széttépte a tarkabarka hûbéri kötelékeket, melyek az embert természetes feljebbvalójához fûzték, s nem hagyott meg más köteléket ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli ,,készpénzfizetést". A jámbor rajongás, a lovagi lelkesedés, a nyárspolgári érzelgõsség szent borzongását az önzõ számítás jeges vizébe fojtotta. A személyi méltóságot csereértékké oldotta fel, és az oklevelekben biztosított, nehezen szerzett számtalan szabadság helyébe egyetlen szabadságot (lelkiismeretlen kereskedelmi szabadságot) iktatott. Egyszóval, a vallási és politikai illúziókba burkolt kizsákmányolás helyébe a nyílt, szemérmetlen, közvetlen, sivár kizsákmányolást állította.
A burzsoázia megfosztotta dicsfényüktõl az összes eleddig tisztelt és jámbor félelemmel szemlélt tevékenységeket. Fizetett bérmunkásává változtatta az orvost, a jogászt, a papot, a költõt, a tudomány emberét.⁹

⁹Sõt, késõbb többnyire a kritikai értelmiséget is fizetett bérmunkásává tette. Mindaddig viszonylag jól jövedelmezõ állásokkal segíti elõ meg-élhetését, amíg a kapitalizmusnak csak elméleti és nem gyakorlati bírálatával foglalkozik.

A burzsoázia leszaggatta a családi viszonyról meghatóan szentimentális fátylát és e viszonyt puszta pénzviszonyra redukálta.
A burzsoázia leleplezte, hogy annak a brutális erõmegnyilvánulásnak, amelyet a reakció a középkoron annyira csodál, megfelelõ kiegészítõje a legrenyhébb semmittevés volt. Csak a burzsoázia mutatta meg, mit tud az emberi tevékenység létrehozni. Különb csodamûveket létesített, mint az egyiptomi piramisok, a római vízvezetékek és a gótikus katedrálisok, különb hadjáratokat vitt véghez mint a népvándorlás és a keresztes hadjáratok.
A burzsoázia nem létezhet anélkül, hogy ne forradalmasítsa folyton a termelési szerszámokat, tehát a termelési viszonyokat, tehát az összes társadalmi viszonyokat. Ezzel szemben minden korábbi ipari osztály elsõ létfeltétele a régi termelési mód változatlan fenntartása volt. A burzsoá korszakot minden elõbbi korszaktól a termelés folytonos átalakítása, az összes társadalmi állapotok szakadatlan megrendítése, az örökös bizonytalanság és mozgás különbözteti meg. Az összes szilárd, berozsdásodott viszonyok, a nyomukban járó, régtõl tisztelt képzetekkel és nézetekkel együtt felbomlanak, az összes újonnan kialakuló viszonyok elavulnak, mielõtt még megcsontosodhatnának. Minden, ami rendi és állandó, elpárolog, mindent, ami szent, megszentségtelenítenek, és az emberek végre arra kényszerülnek, hogy józan szemmel vizsgálják léthelyzetüket, kölcsönös kapcsolataikat.¹⁰

¹⁰Ezzel ellentétes tendencia is jelentkezik és egyre jobban felerõsödik a XX. század során. A léthelyzet józan szemlélése ellen hat a tudatos és szervezett félrevezetés: az egyéneket egyre növekvõ számban érik intézményesen szabályozott, illetve irányított manipulációk.

Az egyre kiterjedtebb piacnak a szükséglete, amelyen termékeit eladhatja, végigkergeti a burzsoáziát az egész földgolyón. Mindenüvé be kell magát fészkelnie, mindenütt be kell rendezkednie, mindenütt összeköttetéseket kell létesítenie.¹¹

¹¹A kelet-európai országokban bekövetkezett ún. rendszerváltás legfõbb gazdasági oka a nemzetközi tõke szükséglete a piaci terjeszkedésre, amiben a helyi pártvezetés is támogatta. A módszer a régi: be kellett fészkelnie magát, összeköttetéseket kellett létesítenie, be kellett rendezkednie.

A burzsoázia a világpiac kiaknázása által valamennyi ország termelését és fogyasztását kozmopolitává formálta. A reakciósok nagy bánatára kihúzta az ipar lába alól a nemzeti talajt. Az õsi nemzeti iparok elpusztultak és napról napra pusztulnak. Új iparok szorítják ki õket, amelyeknek meghonosítása minden civilizált nemzet életkérdésévé válik, olyan iparok, amelyek már nem hazai nyersanyagot dolgoznak fel, hanem a legtávolabbi égövek nyersanyagát, és amelyeknek gyártmányait nemcsak magában az országban, hanem a világ minden részén fogyasztják. A régi, belföldi termékekkel kielégített szükségletek helyébe újak lépnek, amelyeknek kielégítésére a legtávolibb országok és éghajlatok termékei kellenek. A régi helyi és nemzeti önellátás és elzárkózottság helyébe a nemzetek sokoldalú érintkezése, egymástól való sokrétû függése lép. És ez így van nemcsak az anyagi, hanem a szellemi termelésben is. Az egyes nemzetek szellemi termékei közkinccsé válnak. A nemzeti egyoldalúság és korlátoltság mindinkább lehetetlenné válik,¹² és a sok nemzeti és helyi irodalomból világirodalom alakul ki.

¹²A nemzeti egyoldalúságot és korlátoltságot a XX. század második felében egyre inkább kozmopolita egyoldalúság és korlátoltság váltja fel. Az ún. globalizációs folyamatokban ez a kozmopolitizmus erõs amerikanizálódáshoz vezet.

A burzsoázia az összes termelési szerszámok gyors tökéletesítése, a végtelenül megkönnyített közlekedés révén valamennyi nemzetet, még a legbarbárabbakat is, belerántja a civilizációba. Áruinak alacsony ára az a nehéztüzérség, amellyel rommá lõ minden kínai falat, amellyel kapitulációra bírja a barbárok legmakacsabb idegengyûlöletét is.¹³

¹³Másrészt, mivel gazdasági behatolásával tömegeket foszt meg hagyományos megélhetési lehetõségétõl, az így olcsóvá tett helyi munkaerõ kizsákmányolásával stb. gazdaságilag kifosztja az országot, felerõsített formában újratermeli az idegengyûlöletet. A XX. század végi ösztönös antikapitalista mozgalmak szélsõségei, a vallási fundamentalizmusok, terrorista csoportok a terjeszkedõ világkapitalizmus számláját terhelik.

Minden nemzetet rákényszerít, hogy, hacsak nem akarnak tönkremenni, elsajátítsák a burzsoázia termelési módját. Rákényszeríti õket, hogy meghonosítsák maguknál az úgynevezett civilizációt, azaz váljanak burzsoává. Egyszóval: a burzsoázia a saját képmására formált világot teremt magának.¹⁴

¹⁴Ezt a folyamatot teljesíti ki a XX. század végi globalizáció. Mára multinacionális cégek, transznacionális tõkék hálózták be az egész világgazdaságot. A kapitalizmus nemcsak termelési technikákat és áruféleségeket terjeszt el szerte a világban, hanem értékrendet, fogyasztási szokásokat, életformákat. Egyidejûleg teszi globálissá a korábban nem ismert bõséget és a korábban nem ismert nyomort.

A burzsoázia a falut a város uralma alá vetette. Óriási városokat teremtett, a városi népesség létszámát a falusival szemben nagymértékben megnövelte, s ezzel a népesség jelentékeny részét a falusi élet bárgyúságából kiragadta. S ahogy a falut a várostól, úgy a barbár és félbarbár országokat a civilizáltaktól, a paraszt népeket a burzsoá népektõl, a Keletet a Nyugattól tette függõvé.¹⁵

¹⁵A tõkés világrendszerben erõs gazdasági és erre épülõ hatalmi hierarchia alakult ki az ún. centrum és a periféria-félperiféria országai között. (Más megközelítés és elnevezés szerint az iparilag fejlett "Észak" és az elmaradott "Dél" között.) A centrum a periféria-félperiféria országainak kizsákmányolásával mérsékli saját társadalmi feszültségeit. Továbbá igyekszik kihelyezni, rájuk áthárítani saját belsõ konfliktusait (árufölösleg, tõkefölösleg levezetése, környezetpusztító iparágak áttelepítése, veszélyes hulladék elhelyezése.)
A centrum-periféria közötti hierarchia fenntartását, illetve a hierarchiából fakadó konfliktusok csökkentését nemzetközi politikai szervezetek (ENSZ), katonai szervezetek (NATO), gazdasági-pénzügyi szervezetek (IMF) szolgálják. A nemzetközi alávetettség ellenállást szül. A helyzet kétségbe-esett lázadásokat, felkeléseket is kivált. A folyamatot a centrumországok és szervezeteik sem tudják kézbentartani. A túltermelés jelensége ma is fennáll. A tömeges munkanélküliségre nincs megoldás. A fegyvergyártás és -kereskedelem nemcsak profitot hoz, hanem vissza is üt: a centrumországokban elõállított fegyvereket ellenük is használják (robbantások, terrorista akciók). Persze ez utóbbi csak az akciók áldozatainak hátrányos. A tõkések és politikai-ideológiai képviselõi számára a nemzetközi terrorizmus több szempontból elõnyökkel is jár. A terrorista nemcsak rombol, hanem ezáltal piacot teremt, aminek gazdasági hozadéka a fegyvereladásból és a pusztítást követõ újjáépítésbõl származó profit Politikai hozadék, hogy olyan ellenségképet lehet kialakítani és fenntartani, amely eltereli a figyelmet a tõkések és bérmunkások (mint az eltartottak és az eltartók) ellentétérõl.

A burzsoázia mindinkább megszünteti a termelési eszközök, a birtok és a népesség szétforgácsoltságát. A népességet összesûrítette, a termelési eszközöket centralizálta és a tulajdont kevés kézben koncentrálta. Ennek szükségszerû következménye a politikai centralizáció volt. Független, szinte csak szövetséges viszonyban levõ tartományokat, melyeknek különbözõ érdekeik, törvényeik, kormányaik és vámjaik voltak, egy nemzetté tömörítettek, melynek egy a kormánya, egy a törvénye, egy a nemzeti osztályérdeke, egy a vámhatára.¹⁶

¹⁶A késõbbiekben a nemzeti állam az egyes magántõkések közvetlen érdekein túllépõ nemzeti össztõke politikai megtestesülésévé erõsödik. Az állami monopolkapitalizmus idõszakában az állam a nemzet legnagyobb tõkésévé (legnagyobb foglalkoztatójává, legnagyobb kereskedõjévé és legnagyobb vásárlójává) válik. A XX. század végét a nemzetállam gazdasági és politikai hatalmának gyengülése jellemzi: a multinacionális vállalatok gazdasági erejével, illetve különbözõ nemzetközi szervezetek gazdasági és politikai erejével szemben leértékelõdik a nemzeti osztályérdek. Bonyolultabb a nemzetközi integrációs folyamatok megítélése. Például a nemzeti tõke osztályérdekét közvetlenül sérti az Európai Unióhoz való csatlakozás. Ugyanakkor a nemzetközi tõkés szervezet a nemzeti burzsoáziát (valamint gazdasági és politikai elitjét) megvédi saját bérmunkásaitól.

A burzsoázia alig százéves osztályuralma alatt tömegesebb és kolosszálisabb termelõ-erõket hozott létre, mint valamennyi letûnt nemzedék együttvéve. Természeti erõk leigázása,¹⁷ gépi berendezés, a vegyészet alkalmazása az iparban és a földmû-velésben, gõzhajózás, vasutak, villamos távírók, egész világrészek megmûvelés alá vétele, folyók hajózhatóvá tétele, lábdobbantásra a földbõl elõpattanó egész népességek.

¹⁷Késõbb Marx és Engels azokra a veszélyekre is figyelmeztet, amelyek a természeti erõk tõkés leigázásában rejlenek.

Mely korábbi század sejthette, hogy a társadalmi munka méhében ilyen termelõerõk szunnyadnak?!
Láttuk azonban, hogy azok a termelési és érintkezési eszközök, amelyeknek alapzatán a burzsoázia kialakult, a hûbéri társadalomban jöttek létre. E termelési és érintkezési eszközök fejlõdésének bizonyos fokán azok a viszonyok, amelyek között a hûbéri társadalom termelt és cserélt, a földmûvelés és az ipar feudális szervezete, egyszóval a feudális tulajdonviszonyok nem feleltek meg többé a már kifejlett termelõerõknek.
Gátolták a termelést, ahelyett hogy elõmozdították volna. Mindmegannyi béklyóvá váltak. Szét kellett feszíteni, szét is feszítették õket.
Helyükbe a szabad konkurencia lépett,¹⁸ a neki megfelelõ társadalmi és politikai berendezkedéssel, a burzsoá osztály gazdasági és politikai uralmával.

¹⁸Pontosabban: szabad konkurencia a tulajdonnal rendelkezõk számára. A szabad konkurencia rendszere valójában az esélyek társadalmi egyenlõtlenségére alapozott konkurencia. Két okból. Egyrészt, mert a tulajdonosok és tulajdonnélküliek közti hierarchiára épül. Másrészt, mert a tulajdonosok közti hierarchiára épül: eltérõ nagyságú, erejû tulajdonok versenyét, küzdelmét jelenti. Ezért a szabad konkurencia korszakát szükségképpen felváltja a monopoltõke korszaka.

Szemünk elõtt hasonló mozgás megy végbe. A tõkés termelési és érintkezési viszonyok, a tõkés tulajdonviszonyok, a modern tõkés társadalom, amely oly hatalmas termelési és érintkezési eszközöket varázsolt elõ, ahhoz a boszorkánymesterhez hasonlít, aki nem ura többé az általa felidézett földalatti hatalmaknak. Az ipar és a kereskedelem története évtizedek óta nem egyéb, mint annak a története, hogyan lázonganak a modern termelõerõk a modern termelési viszonyok ellen, azok ellen a tulajdonviszonyok ellen, melyek a burzsoáziának és uralmának életfeltételei. Elég a kereskedelmi válságokat említenünk, amelyek periodikus visszatérésükkel egyre fenyegetõbben kétségessé teszik az egész tõkés társadalom létezését. A kereskedelmi válságokban rendszeresen megsemmisül nemcsak az elõállított termékeknek, hanem a már létrehozott termelõerõknek egy nagy része is. A válságokban olyan társadalmi járvány tör ki, melyet minden elõbbi korszak képtelenségnek tekintett volna - a túltermelés járványa. A társadalom hirtelen a pillanatnyi barbárság állapotába esik vissza; mintha valami éhínség, általános megsemmisítõ háború megfosztotta volna minden létfenntartási eszköztõl; az ipar, a kereskedelem mintha megsemmisült volna. És miért? Azért, mert a társadalomnak túl sok a civilizációja, túl sok a létfenntartási eszköze, tú1 sok az ipara, túl sok a kereskedelme. A társadalom rendelkezésére álló termelõerõk már nem a tõkés civilizáció és a tõkés tulajdonviszonyok elõmozdítására szolgálnak. Ellenkezõleg, túl hatalmasokká lettek e viszonyok számára, e viszonyok gátolják õket; és mihelyt ezt a gátat leküzdik, az egész tõkés társadalomban zavart támasztanak, veszélyeztetik a tõkés tulajdon létezését. A tõkés viszonyok túl szûkké váltak ahhoz, hogy befogadhassák az önmaguk által létrehozott gazdagságot.¹⁹

¹⁹A tõke - fogalmaz Marx késõbb - eleven ellentmondás: "miközben az a tendenciája, hogy a termelõerõket a mértéktelenségig fokozza, ... egyoldalúvá teszi, korlátozza stb. a fõ termelõerõt, magát az embert... Egyáltalában az a tendenciája, hogy korlátozza a termelõerõket". Akapitalizmusban "csak az egyéni fejlõdés legrettenetesebb elherdálásával biztosítják és valósítják meg az emberiség fejlõdését". Mi lenne a fejlõdést nem korlátozó gazdasági alternatíva? Olyan társadalom, amelynek alapelve "minden egyén teljes és szabad fejlõdése". Másként fogalmazva: olyan társadalom, amelyben a munkaidõnek a szükségletek mértékére való csökkentésével megnövekszik az egyének szabad rendelkezésére álló idõ. "A munkaidõ megtakarítása egyenlõ a szabad idõnek, azaz az egyén teljes fejlõdésére szolgáló idõnek a gyarapításával, amely maga mint legnagyobb termelõerõ visszahat a munka termelõerejére." A termelõerõk fejlõdését gátló akadályok eltávolítása tehát humánus következményhez is vezet: a fõ termelõerõnek, az embernek a tõke fennhatósága alól történõ felszabadításával esik egybe. Ezért írja Marx, hogy a kommunizmus alapismérve "az egyéniség teljes kifejlesztése", a "szabad egyéniség".

Hogyan küzdi le a burzsoázia a válságokat? Egyrészt úgy, hogy kénytelen megsemmisíteni a termelõerõk nagy tömegét; másrészt úgy, hogy új piacokat hódít meg, és alaposabban aknázza ki a régieket.²⁰

²⁰Mind új piacok meghódítása, mind a régiek alaposabb kiaknázása gazdaságon kívüli, direkt politikai eszközöket is igényel. Az elõbbi - végsõ soron - gazdasági gyarmatosítást jelent: extraprofit kierõszakolását a gazdaságilag hátrányos helyzetû régiókban. A belsõ piac bõvítése finomabb eszközökkel történik. Itt - jelentõs mértékben - a piaci kereslet olyan megszervezése megy végbe, amelynek során fölösleges árukat transzformálnak szükségessé: a fogyasztási igények szervezett manipulálása révén enyhítik a túltermelés feszültségeit. A szabad piacgazdaságot államilag szabályozott piac (az állami és a piaci törvényeket elegyítõ piacgazdaság) váltotta fel. Ez fékezi a termelõerõk kihasználását és fejlõdését, ugyanakkor biztosítja a számukra inadekváttá vált tõkés viszonyok között tartását. A társadalmi-politikai feszültségek csökkentése, a bérmunkásság politikai radikalizálódásának megakadályozása érdekében a tõkés állam olyan formális jogokat és gyakorlati életesélyeket (ún. "életszínvonalat") próbál biztosítani, amelyek rövid távon a gazdaságilag kizsákmányolt munkásokat is érdekeltté teszik a rendszer fennmaradásában. Emiatt mérsékelte a tõke szabadságát: korlátozta az egyes tõkések mohóságát az össztõke (a tõkésosztály egésze) érdekében, nevezetesen a tõkés rendszer folyamatos mûködõképessége és politikai stabilitása érdekében.
A centrumkapitalizmus politikai stabilizálásához jelentõsen hozzájárult bérmunkásságának sajátos kettõs helyzete: egyidejûleg kizsákmányolt és a tõkés értéktöbblet társfogyasztója. A centrumországok munkásosztálya egyrészt bérmunkás, másrészt mint kizsákmányoló nemzet polgára - állampolgári jogon - õ is részesedik a gazdaságilag gyengébb régiókból szerzett profitból. Egyrészt tõkésosztályának és tõkésosztálya nem-termelõ alkalmazottjainak eltartója, másrészt a kizsákmányolt nemzetek proletariátusának eltartottja. A kettõs érdekeltség (osztályérdek és közvetlen anyagi jólét) dilemmájában többnyire az utóbbi gyõz - ami a tõkés rendszerrel való gyakorlati kiegyezést, politikai osztálykompromisszumot eredményez.

Tehát hogyan? Úgy, hogy még egyetemesebb, még hatalmasabb válságokat készít elõ, és aválságok elhárításának eszközeit csökkenti. A fegyverek, amelyekkel a burzsoázia a feudalizmust leterítette, most maga a burzsoázia ellen fordulnak.²¹

²¹A túltermelés jelensége, ezért a túltermelési válság végsõ elméleti alapja változatlanul fennáll. Azonban a II. világháború utáni idõszakban a burzsoázia egyrészt a tömegfogyasztás manipulálásával, másrészt nemzetközi szervezeteinek a piaci folyamatokba való politikai beavatkozása révén elkerülte, hogy a rendszert megbénító válság alakuljon ki. Ugyanakkor már Engels is felfigyelt az újabb feszültségforrásra: a spekulációs tõkére, a tõzsdei szédelgésre visszavezethetõ közbensõ válságra".

De a burzsoázia nemcsak kikovácsolta a fegyvereket, amelyek halálát okozzák. Megszülte azokat az embereket is, akik e fegyvereket forgatni fogják: a modern munkásokat, a proletárokat.
Amilyen mértékben a burzsoázia, azaz a tõke fejlõdik, ugyanolyan mértékben fejlõdik a proletariátus, a modern munkások osztálya, akik csak addig élnek, amíg munkát kapnak, és akik csak addig kapnak munkát, amíg munkájuk a tõkét gyarapítja. Ezek a munkások, akik darabonként kénytelenek eladni magukat, éppen olyan áruk, mint minden egyéb kereskedelmi cikk, s ezért éppúgy ki vannak téve a konkurencia minden viszontagsá-gának, a piac minden ingadozásának.
A proletárok munkája a gépi berendezés terjedésével és a munkamegosztással elvesztette minden önálló jellegét, és ezzel minden vonzóerejét a munkás számára. A munkás a gép puszta tartozékává válik, akitõl csak a legegyszerûbb, legegyhangúbb, legkönnyebben megtanulható fogást kívánják meg. Ezért a munkás okozta költségek szinte kizárólag a megélhetéséhez és faja fenntartásához szükséges létfenntartási eszközökre korlátozódnak.²²

²²Késõbb Marx a munkabér nagyságának kérdését részletesebben, árnyaltabban elemzi, és - többek között - rámutat a következõkre. 1. A munkabérben elismert szükséges létfenntartási eszközök minimuma a helyi szokásokhoz igazodik, ezért igen különbözõ. 2. A munkások bére nem független az osztályharc eredményességétõl. 3. A munkások fogyasztásába is bekerülhetnek luxuscikkek. 4. A bérmunkás osztályhelyzete változatlan marad, "bármennyi is a fizetése".

De az áruk ára, tehát a munka ára²³ is egyenlõ termelési költségeivel.

²³Munkaérték-elméletének kidolgozása után Marx a korabeli közgazdaságtanban használt "munka ára" kifejezést a "munkaerõ ára" kifejezéssel váltja fel.

Ezért amilyen mértékben nõ a munka termelékenysége, olyan mértékben csökken a munkabér. Sõt, amilyen mértékben nõ a gépi berendezés és a munkamegosztás, ugyanolyan mértékben nõ a munka tömege is, akár a munkaórák szaporítása, akár az adott idõ alatt elvégzendõ munka szaporítása, a gépek gyorsabb járatása stb. révén.
A modern ipar a patriarchális mester kis mûhelyét az ipari tõkés nagy gyárává változtatta át. Gyárban összezsúfolt munkástömegeket katonásan szerveznek. Mint ipari közkatonákat, altisztek és tisztek tökéletesen kiépített hierarchiájának felügyelete alá helyezik õket. Nemcsak a burzsoá osztálynak, a burzsoá államnak a szolgái, hanem napról napra, óráról órára szolgaságba görnyeszti õket a gép, a felügyelõ, s mindenekelõtt maga az egyes gyártulajdonos burzsoá. Ez a zsarnokság annál kicsinyesebb, gyûlöletesebb, elkeserítõbb, minél nyíltabban hirdeti céljának a profitot.
Minél kevesebb ügyességet és erõkifejtést kíván meg a kézi munka, azaz minél inkább kifejlõdik a modern ipar, annál inkább kiszorítja a férfiak munkáját a nõi és a gyermekmunka.²⁴

²⁴A gyermekmunkára való utalást az 1888-as angol kiadás elhagyja. A XX. század végén - az erõteljesen kapitalizálódó országokban - ismét megszokott jelenség a tömeges gyermekmunka.

A nemi és korkülönbségeknek a munkásosztályt illetõen nincs többé társadalmi érvénye. Már csak mint munkaszerszámok léteznek, amelyek koruk és nemük szerint különbözõ költségeket okoznak.
Ha a munkás kizsákmányolását a gyáros már annyira befejezte, hogy a munkás készpénzben megkapja a munkabérét, akkor megrohanja a burzsoázia többi része: a háztulajdonos, a szatócs, a zálogos stb.
Az eddigi kis középrendek, a kisiparosok, kiskereskedõk és járadékosok, a kézmûvesek és parasztok, mindezek az osztályok a proletariátusba süllyednek.²⁵

²⁵A tulajdonát vesztett, önálló megélhetési forrás nélküli, a bérmunkások helyzetébe került rétegek jelentõs részét az állam foglalkoztatja a XX. században. Állami hivatalnokként, alkalmazottként a tõkés állam bérmunkásává válik.

Részben azért, mert kis tõkéjük nagyipar ûzésére nem elegendõ és a nagyobb tõkések konkurenciáját nem bírja ki, részben azért, mert szakmai ügyességüket új termelési módszerek elértéktelenítik. Így toborzódik a proletariátus a népesség minden osztályából.
A proletariátus különbözõ fejlõdési fokokon megy át. Harca a burzsoázia ellen létezésével kezdõdik.
Eleinte az egyes munkások, azután egy gyár munkásai, majd egy munkaág egy helységben dolgozó munkásai harcolnak az ellen az egyes burzsoá ellen, aki közvetlenül kizsákmányolja õket. Támadásuk nemcsak a tõkés termelési viszonyok ellen irányul, hanem maguk a termelési szerszámok ellen is; megsemmisítik a konkuráló idegen árut, szétzúzzák a gépeket, felgyújtják a gyárakat, igyekeznek a középkori munkás már letûnt helyzetét visszaszerezni maguknak.
Ezen a fokon a munkások az egész országban szétszórt és a konkurencia által szétforgácsolt tömeget alkotnak. A munkások tömegesebb összetartása még nem a saját egyesülésüknek, hanem a burzsoázia egyesülésének a következménye, mert a burzsoáziának, saját politikai céljai elérésére, az egész proletariátust mozgósítania kell, s egyelõre még mozgósíthatja is. Ezen a fokon a proletárok tehát nem saját ellenségeik, hanem ellenségeik ellenségei ellen harcolnak, az abszolút monarchia maradványai, a földtulajdonosok, a nem-ipari burzsoák, a kispolgárok ellen. Így az egész történelmi mozgalom a burzsoázia kezében összpontosul; minden így kivívott gyõzelem a burzsoázia gyõzelme.²⁶

²⁶A helyzet megismétlõdik az új piacokért vívott nemzetközi össze-csapásokban (világháborúk stb.), ahol a proletárok nem saját ellenségeik, hanem ellenségeik (nemzeti burzsoáziájuk) ellenségei ellen harcolnak, így gyõzelmük is a burzsoázia gyõzelme. Fasizmus és tõkés demokrácia összeütközése a burzsoázia két irányzata közötti harc.

De az ipar fejlõdésével nemcsak szaporodik a proletariátus, hanem nagyobb tömegekbe is zsúfolódik, ereje nõ s ezt mindjobban érzi. A proletariátuson belül az érdekek, az életkörülmények mindjobban kiegyenlítõdnek, mert a gépi berendezés mindinkább elmossa a különbségeket munka és munka között, s a bért csaknem mindenütt egyformán alacsony színvonalra szorítja le. A burzsoák növekvõ egymás közti konkurenciája s az ebbõl fakadó kereskedelmi válságok a munkások bérét mind ingadozóbbá teszik; a gépi berendezés egyre gyorsabban fejlõdõ, szüntelen tökéletesítése egész életpozíciójukat teszi mind bizonytalanabbá; az egyes munkás és az egyes burzsoá közti összeütközés mindinkább két osztály összeütközésének jellegét ölti. A munkások elkezdenek szövetségeket alakítani a burzsoák ellen; tömörülnek munkabérük megvédelmezésére. Sõt, állandó társulásokat is alapítanak, hogy ezen alkalmi zendülések esetére gondoskodjanak a maguk ellátásáról. Helyenként a harc felkelésekben tör ki.
Idõnként gyõznek a munkások, de csak ideig-óráig. Harcaik tulajdonképpeni eredménye nem a közvetlen siker, hanem a munkások egyre szélesebben terjedõ egyesülése. Ezt elõmozdítják a nagyipar által létrehozott egyre növekvõ közlekedési eszközök, amelyek a különbözõ helységek munkásai között kapcsolatot teremtenek. Márpedig csak erre a kapcsolatra van szükség, hogy a sok, mindenütt azonos jellegû helyi harc nemzeti méretû harccá, osztályharccá központosuljon. De minden osztályharc politikai harc. És azt az egyesülést, amihez a középkori polgárnak a maga rossz útjaival évszázadok kellettek, a modern proletár a vasutak segítségével néhány esztendõ alatt véghezviszi.
A proletároknak ezt az osztállyá és ezáltal politikai párttá²⁷ szervezõdését minduntalan újra szétrobbantja a munkások egymás közötti konkurenciája, de mindig újra feltámad, erõsebben, szilárdabban, hatalmasabban.

²⁷A politikai párt megjelölés ebben a szóhasználatban nem az állami szabályokhoz illeszkedõ hivatalos intézményt, hanem a maga törvényeit követõ mozgalmat jelent.

S kihasználva a burzsoázián belüli meghasonlásokat, kicsikarja a munkások egyes érdekeinek törvény formájában való elismerését.²⁸

²⁸Ennél jellemzõbb a XX. századra, hogy a burzsoázia használja ki a proletariátuson belüli meghasonlásokat, és államilag szentesített törvényekkel biztosítja érdekeinek elismerését, a tõkés struktúra konzerválását.

Így például a tízórás törvényt Angliában.²⁹

²⁹A tízórás törvény - fogalmaz Marx - egy elv gyõzelme volt: "a munka politikai gazdaságtanának gyõzelme a tõke politikai gazdaságtana felett". A bérharcoktól eltérõen, amelyek belül maradnak a tõkés rendszer keretein, a munkaidõ korlátozása, ezáltal a megnövekedett szabad idõ részlegesen kiemeli a bérmunkást a tõkeviszony fogságából. Ebbõl "mérhetetlen testi, erkölcsi és szellemi elõnyök származnak a gyári munkásokra". Ez az értelmezés feltételezi a szabad idõ valóban szabad felhasználását. A bérmunkások szabad idejének XX. századi piacosítása, vagyis a tõke értékesülési folyamatának részévé tétele tagadja ezt a lehetõséget: az egyének szabad idejére is kiterjeszti a tõke fennhatóságát.

Egyáltalán, a régi társadalmon belüli összeütközések sokféleképpen egyengetik a proletariátus fejlõdésének útját. A burzsoázia szakadatlan harcban áll: kezdetben az arisztokráciával, késõbb magának a burzsoáziának ama részeivel, melyeknek érdekei ellentmondásba kerülnek az ipar haladásával. Állandóan harcol minden idegen ország burzsoáziájával is. Mindezekben a harcaiban kénytelen a proletariátushoz fordulni, segítségét igénybe venni, és ezzel a proletariátust a politikai mozgalomba bevonni. Maga a burzsoázia nyújtja tehát a proletariátusnak saját mûveltsége elemeit, vagyis a fegyvert önmaga ellen.
Továbbá, mint láttuk, az ipar haladása az uralkodó osztály egész rétegeit taszítja le a proletariátusba, vagy legalábbis fenyegeti életfeltételeiket.
Ezek is a mûveltség elemeinek nagy tömegét nyújtják a proletariátusnak.
Végül olyan idõkben, amikor az osztályharc döntéshez közeledik, a bomlási folyamat az uralkodó osztályban, az egész régi társadalomban annyira heves, annyira kirívó jelleget ölt, hogy az uralkodó osztály egy kis része elszakad osztályától és a forradalmi osztályhoz csatlakozik, ahhoz az osztályhoz, amelyé a jövõ. Ezért ugyanúgy, ahogy korábban a nemesség egy része átpártolt a burzsoáziához, most a burzsoázia egy része pártol át a proletariátushoz, és nevezetesen a burzsoá ideológusok egy része, azok, akik felküzdötték magukat az egész történelmi mozgalom elméleti megértéséig.³⁰

³⁰Gyakoribb az ezzel ellentétes folyamat, amikor proletár helyzetben levõk helyezkednek burzsoá álláspontra. Értékrendjükkel, törekvéseikkel a tõkés rendszert erõsítik, ezáltal - tudatosan vagy nem tudatosan - átpártolnak a burzsoáziához.

Valamennyi osztály közül, amely napjainkban a burzsoáziával szemben áll, csakis a proletariátus valóban forradalmi osztály. A többi osztály a nagyipar kifejlõdésével lezüllik és elpusztul, a proletariátus a nagyipar legsajátabb terméke.
A középrendek - a kisiparos, a kiskereskedõ, a kézmûves, a paraszt - mind azért harcolnak a burzsoázia ellen, hogy középrendként való létezésüket a pusztulástól megóvják.³¹

³¹A centrumországokban a középrétegekhez tartozók jelentõs részének sikerült megõriznie kistulajdonosi létezését. Ennek oka, hogy a nagytõke terjeszkedési aktivitása, a lakosságot proletarizáló tendenciája a nemzeti piacról áttevõdött a fejletlenebb, ezért olcsóbb munkaerõt és nagyobb profitot kínáló régiókra. Mohóságának kárvallottjai az ottani kistulajdonosok. A proletarizálódás folyamata lendületesen folytatódik: ma összehasonlíthatatlanul több bérmunkás van a világon, mint 150 éve.

Ezek tehát nem forradalmiak, hanem konzervatívak. Sõt mi több: reakciósak, mert megpróbálják a történelem kerekét visszafelé forgatni. Ha forradalmiak, akkor azért azok, mert elõttük áll a proletariátusba való átmenetük. Akkor nem jelenlegi, hanem jövõbeli érdekeiket védelmezik. Akkor elhagyják saját álláspontjukat, hogy a proletariátuséra térjenek át.
A lumpenproletariátust, a régi társadalom legalsó rétegeinek ezt a passzív rothadását, a proletárforradalom hellyel-közzel belesodorja a mozgalomba, de egész élethelyzete következtében inkább hajlandó arra, hogy magát reakciós üzelmekhez megvásároltassa.³²

³²Marx késõbb megkülönbözteti egymástól a közönséges és az elõkelõ lumpenproletariátust. Közös sajátosságuk, hogy mindkettõ pénzt akar kapni ajándékba és pénzt akar kapni kölcsönbe.

A proletariátus életfeltételeiben már megsemmisültek a régi társadalom életfeltételei. A proletárnak nincs tulajdona; feleségéhez és gyermekeihez való viszonyának semmi köze a tõkés családi viszonyokhoz; a modern ipari munka, a tõke modern igája, amely ugyanaz Angliában és Franciaországban, Amerikában és Németországban, lehántott róla minden nemzeti jelleget. A törvények, az erkölcs, a vallás az õ szemében csupa tõkés elõítélet, amelyek mögött megannyi tõkés érdek rejtõzik.
Minden eddigi osztály, amely az uralmat meghódította, a már megszerzett életpozícióját úgy igyekezett biztosítani, hogy az egész társadalmat alávetette az õ szerzési feltételeinek. A proletárok csak úgy hódíthatják meg a társadalmi termelõerõket, hogy megszüntetik a maguk eddigi elsajátítási módját, és ezzel az egész eddigi elsajátítási módot. A proletároknak nincs semmi sajátjuk, amit biztosítaniuk kellene. Nekik le kell rombolniuk minden eddigi magánbiztonságot és magánbiztosítékot.³³

³³Nevezetesen: meg kell szüntetniük minden privilegizált, kiváltságokon nyugvó biztonságot. Azaz meg kell szüntetniük a kiváltságokat élvezõk magánbiztonságát, hogy a közbiztonság, vagyis mindenki megélhetési biztonsága megvalósuljon.

Minden eddigi mozgalom kisebbségek mozgalma vagy kisebbségek érdekében folytatott mozgalom volt. A proletármozgalom az óriási többség önálló mozgalma az óriási többség érdekében.³⁴

³⁴A proletármozgalom célja a tõkés magántulajdonnak társadalmi tulajdonná való átalakítása. A centrumországok bérmunkás többségének - az említett okok miatt - csak egy része törekszik erre. Világméretekben tekintve változatlanul fennáll a bérmunkásság óriási többsége, melynek mozgalma - ösztönösen vagy tudatosan, illetve igen eltérõ konkrét célkitûzésekkel - fellép a tõkés tulajdon ellen.

A proletariátus, a mai társadalom legalsóbb rétege, nem emelkedhet fel, nem egyenesedhet ki anélkül, hogy levegõbe ne röpítse a hivatalos társadalmat alkotó rétegek fölötte emelkedõ egész felépítményét.
Ha nem is tartalmában, de formájában a proletariátusnak a burzsoázia ellen folyó harca eleinte nemzeti. Minden egyes ország proletariátusának természetesen mindenekelõtt a saját burzsoáziájával kell leszámolnia.³⁵

³⁵Ez a multinacionális vállalatok korszakában azt jelenti, hogy minden ország bérmunkásainak elsõsorban az õket közvetlenül kizsákmányoló tõke ellen kell fellépnie.

A proletariátus fejlõdésének legáltalánosabb szakaszait felvázolva, a fennálló társadalmon belül dúló többé vagy kevésbé burkolt polgárháborút követtük nyomon addig a pontig, amelyen nyílt forradalomban tör ki, és a proletariátus a burzsoázia erõszakos megdöntése útján megalapítja uralmát.³⁶

³⁶A két nagy társadalmi osztály között kezdettõl fogva "burkolt polgárháború" folyik. Azonban a tõkések bérmunkások fölötti uralmánál is lényegesebb sajátossága a kapitalizmusnak a piacgazdaság (a dolgok) személytelen uralma minden emberen. Ez utóbbi az elõbbi uralom végsõ alapja. Ezért a "burkolt polgárháború" a tõkés-munkás ellentétnél általánosabb dimenziót ölt: végsõ fokon a személytelen gazdasági (intézményi) racionalitás és a személyes emberi racionalitás között zajlik.

Amint láttuk, minden eddigi társadalom az elnyomó és elnyomott osztályok ellentétén nyugodott. De ahhoz, hogy valamely osztályt el lehessen nyomni, biztosítani kell számára azokat a feltételeket, amelyek közt legalább szolgai létét tengetheti. A jobbágy a jobbágyság idején a kommuna tagjává küzdhette fel magát, éppúgy, mint ahogy a kispolgár a feudális abszolutizmus járma alatt burzsoává. Ezzel szemben a modern munka nemcsak hogy nem emelkedik fel az ipar