Rosa Luxemburg

Társadalmi reform vagy forradalom?

Előszó
Első rész
1. Az opportunista módszer
2. A kapitalizmus alkalmazkodása
3. A szocializmus bevezetése társadalmi reformokkal
4. Vámpolitika és militarizmus

5. A revizionizmus gyakorlati következményei és általános jellege

Második rész
1. A gazdasági fejlődés és a szocializmus

2. Szakszervezetek, szövetkezetek és politikai demokrácia
3. A politikai hatalom meghódítása
 
 

Előszó

Ennek az írásnak a címe elso pillantásra meglepo lehet. Társadalmi reform vagy forradalom? Ellenezheti-e a szociáldemokrácia a társadalmi reformot? Vagy szembeállíthatja-e a társadalmi forradalmat, a fennálló rend átalakítását, amely végso célja, a társadalmi reformmal? Semmiképpen sem. Ellenkezoleg, a társadalmi reformokért, a dolgozó nép helyzetének még a fennálló rend talaján való javításáért, a demokratikus intézkedésekért vívott mindennapos gyakorlati harc a szociáldemokrácia számára az egyetlen út, amelyen vezetheti a proletár osztályharcot és a végso célra, a politikai hatalom megragadására és a bérrendszer megszüntetésére törekedhet. A szociáldemokrácia számára megbonthatatlan összefüggés áll fenn a társadalmi reform és a társadalmi forradalom között, mivel a társadalmi reformért folytatott harc az eszköze, a társadalom forradalmi átalakítása viszont a célja.

A munkásmozgalom e két mozzanatának szembeállítását Eduard Bernstein elméletében találjuk meg eloször, amelyet „A szocializmus problémái” címu dolgozataiban, a „Die Neue Zeit” 1896-97-es évfolyamaiban és foként „A szocializmus elofeltételei és a szociáldemokrácia feladatai” címu könyvében fejtett ki. Ez az egész elmélet gyakorlatilag kizárólag abba a tanácsba torkollik, hogy a szociális forradalomról, a szociáldemokrácia végso céljáról mondjunk le, a társadalmi reformot pedig, éppen ellenkezoleg, az osztályharc egyik eszközébol a céljává tegyük. Bernstein maga fogalmazta meg a legtalálóbban és a legélesebben nézeteit, amikor ezt írta: „A végso cél, bármi legyen is, számomra semmi, a mozgalom minden.”

De mivel a szocialista végcél az egyetlen dönto mozzanat, amely a szociáldemokrata mozgalmat a polgári demokráciától és a polgári radikalizmustól megkülönbözteti, amely az egész munkásmozgalmat a kapitalista rend megmentésére irányuló értelmetlen foltozgatásból e rendszer ellen, e rendszer megszüntetéséért vívott osztályharccá változtatja, a „társadalmi reform vagy forradalom?” kérdése a bernsteini értelemben a szociáldemokrácia számára egyúttal a „lenni vagy nem lenni?” kérdése. A Bernsteinnel és híveivel folytatott vitában végso soron nem errol vagy arról a harci módról, nem errol vagy arról a taktikáról, hanem a szociáldemokrata mozgalom egész létérol van szó.[1]

Kétszeresen fontos ez a felismerés a munkások számára, mert éppen róluk van itt szó, és az o befolyásukról a mozgalomban, mert az o borüket viszik itt vásárra. A Bernstein által elméletileg megfogalmazott opportunista áramlat a pártban nem más, mint öntudatlan törekvés arra, hogy biztosítsák a pártba átjött kispolgári elemek felülkerekedését, az o szellemükben formálják át a párt gyakorlatát és céljait. A társadalmi reform és a forradalom kérdése a végcél és a mozgalom kérdése, más oldalról a munkásmozgalom kispolgári vagy proletár jellegének a kérdése.[2]

Első rész

1. Az opportunista módszer

Ha az elméletek a külvilág jelenségeinek tükörképei az emberi agyban, akkor Eduard Bernstein elméletét tekintve mindenesetre hozzá kell fuznünk - olykor fejük tetejére állított tükörképek. Elmélet a szocializmus bevezetésérol társadalmi reformok segítségével - a német társadalmi reform végleges feledésbe merülése után, a szakszervezeteknek a termelési folyamat fölött gyakorolt ellenorzésérol - az angol gépgyártó munkások veresége után, a szociáldemokrata parlamenti többségrol - a szász alkotmánymódosítás és az általános országgyulési választójoggal szemben elkövetett merényletek után! Ám Bernstein fejtegetéseinek súlypontja véleményünk szerint nem Bernsteinnek a szociáldemokrácia gyakorlati feladatairól vallott nézeteiben rejlik, hanem abban, amit a kapitalista társadalom objektív fejlodésének menetérol mond, amivel persze azok a nézetek a legszorosabban összefüggenek.

Bernstein szerint a kapitalizmus általános összeomlása a kapitalizmus fejlodésével egyre valószínutlenebbé válik, mivel a tokés rendszer egyrészt egyre több alkalmazkodási képességet mutat, másrészt a termelés egyre jobban differenciálódik. A kapitalizmus alkalmazkodási képessége Bernstein szerint eloször abban nyilvánul meg, hogy az általános válságok a hitelrendszer, a vállalkozói szervezetek és a közlekedés, valamint a hírszolgálat fejlodése jóvoltából eltunnek, másodszor abban, hogy a középosztály a termelési ágak állandó differenciálódása, valamint a proletariátus számos rétegének a középosztályba való felemelkedése következtében szívóssá válik, végül, harmadszor abban, hogy a proletariátus gazdasági és politikai helyzete javul a szakszervezeti harc következtében.

A szociáldemokrácia gyakorlati harca számára ebbol az az általános irányelv adódik, hogy tevékenységét nem arra kell irányítania, hogy birtokba vegye a politikai államhatalmat, hanem hogy emelje a munkásosztály helyzetét, s a szocializmust nem társadalmi és politikai válsággal, hanem a társadalmi ellenorzés fokozatos kibovítésével és a szövetkezetiség elvének fokozatos megvalósításával vezesse be.

Maga Bernstein semmi újat nem lát fejtegetéseiben, ellenkezoleg, úgy véli, hogy azok éppúgy megegyeznek Marx és Engels egyes kijelentéseivel, mint a szociáldemokrácia általános eddigi irányzatával. Véleményünk szerint azonban nehezen tagadható, hogy Bernstein nézetei valójában alapveto ellentmondásban állnak a tudományos szocializmus gondolatmenetével.

Ha Bernstein egész revíziója abban volna összefoglalható, hogy a kapitalista fejlodés menete sokkal lassúbb, mint ahogy azt feltételezni szokták, akkor ez valóban csupán a proletariátus mostanáig feltételezett politikai hatalommegragadásának elodázását jelentené, amibol gyakorlatilag legföljebb a harc valami nyugodtabb ütemére következtethetnénk.

De nem ez a helyzet. Bernstein nem a tokés társadalom fejlodésének gyorsaságát kérdojelezte meg, hanem magát a fejlodés menetét, s ezzel összefüggésben a szocialista rendszerbe való átmenetet.

Ha az eddigi szocialista elmélet azt feltételezte, hogy a szocialista átalakulás kiindulópontja egy általános és megsemmisíto válság lesz, akkor véleményünk szerint itt két dolgot kell megkülönböztetni: az elméletben rejlo alapgondolatot és annak külso formáját.

Az alapgondolat abban a feltételezésben áll, hogy a kapitalista rend önmagából, tulajdon ellentmondásai folytán érleli majd meg azt a pillanatot, amikor összeomlik, amikor egyszeruen lehetetlenné válik. Hogy ezt a pillanatot egy általános és megrázó kereskedelmi válság formájában képzelték el, annak bizonyára jó oka volt, ám az alapgondolat szempontjából mégis lényegtelen és mellékes marad.

A szocializmus tudományos indoklása ugyanis, mint ismeretes, a tokés fejlodés három eredményére támaszkodik: mindenekelott a tokés gazdaság növekvo anarchiájára, mely elkerülhetetlenül bukásához vezet, másodszor a termelési folyamat fokozódó társadalmasodására, amely megteremti a jövendo szocialista rend pozitív kiindulási pontjait, és harmadszor a proletariátus erosbödo szervezetére és osztályfelismerésére, mely a küszöbönálló átalakulás aktív tényezojét alkotja.

A tudományos szocializmus nevezett alappillérei közül az elso az, melyet Bernstein kirekeszt. Azt állítja ugyanis, hogy a kapitalista fejlodés nem közeledik általános gazdasági válság felé.

Ám ezzel nem csupán a kapitalista hanyatlás bizonyos formáját veti el, hanem magát e hanyatlást. Kifejezetten ezt mondja: „Mármost azt lehetne válaszolni, hogy amikor a jelenlegi társadalom összeomlásáról beszélnek, akkor eközben többre gondolnak, mint egy általánossá vált és a korábbiakhoz képest megerosödött üzleti válságra, tudniillik a tokés rendszer teljes összeomlására saját ellentmondásai révén.” S erre ezt feleli: „A jelenlegi termelési rendszer megközelítoen egyideju teljes összeomlása nem valószínubbé, hanem valószínutlenebbé válik a társadalom növekvo fejlodésével, mivel ez fokozza egyrészt az alkalmazkodási képességet, másrészt - illetve azzal egyidejuleg - az ipar differenciálódását.”

Ámde akkor fölmerül a nagy kérdés: Miért és hogyan jutunk még el egyáltalán törekvéseink végso céljához? A tudományos szocializmus szemszögébol nézve a szocialista átalakulás történelmi szükségszerusége mindenekelott a tokés rendszer növekvo anarchiájában nyilvánul meg, amely ezt a rendszert kilátástalan zsákutcába is szorítja. Ám ha Bernsteinnel együtt föltételezzük, hogy a tokés fejlodés nem tulajdon hanyatlásának irányában halad, akkor a szocializmus megszunik objektív szükségszeruség lenni. Tudományos indoklásának két talpkövébol akkor már csak a tokés rend másik két eredménye marad: a társadalmasult termelési folyamat és a proletariátus osztálytudata. Bernstein is erre gondol, amikor ezt mondja: „A szocialista gondolatvilág ezzel (az összeomlási elmélet kirekesztésével - R. L.) egyáltalán semmit sem veszít meggyozo erejébol. Mert pontosabban szemügyre véve a dolgot, mi is a régi válságok megszunésének vagy módosulásának általunk felsorolt valamennyi tényezoje? Mind olyan dolgok, melyek egyidejuleg a termelés és csere társadalmasodásának elofeltételei, sot részben kezdetei.”^[C]

Ám elegendo egy rövid vizsgálat, hogy bebizonyítsuk, ez is téves következtetés. Miben áll a Bernstein által kapitalista alkalmazkodási eszközöknek nevezett jelenségeknek: a kartelleknek, a hitelnek, a tökéletesített közlekedési eszközöknek, a munkásosztály felemelésének etc. a jelentosége? Nyilvánvalóan abban, hogy megszüntetik vagy legalábbis tompítják a tokés gazdaság belso ellentmondásait, megakadályozzák kibontakozásukat és kiélezodésüket. Igy a válságok kiküszöbölése a termelés és a csere közötti ellentmondásnak kapitalista alapon való megszüntetését jelenti, így a munkásosztály helyzetének részben mint olyannak, részben a középosztályba való felemelése a toke és a munka közötti ellentmondás tompítását jelenti. Mivel tehát a kartellek, a hitelügy, a szakszervezetek stb. megszüntetik a kapitalista ellentmondásokat, tehát a tokés rendszert megmentik a bukástól, a kapitalizmust konzerválják - hiszen ezért nevezi oket Bernstein „alkalmazkodási eszközöknek” -, hogyan lehetnek egyúttal éppúgy a szocializmus „elofeltételei, sot részben kezdetei”? Nyilvánvalóan csak olyan értelemben, hogy jobban kifejezésre juttatják a termelés társadalmi jellegét. De mivel ezt kapitalista formájában konzerválják, megfordítva, e társadalmasult termelés átmenetét a szocialista formába ugyanolyan mértékben fölöslegessé teszik. Ezért csupán fogalmi, nem pedig történelmi értelemben lehetnek a szocialista rend kezdetei és elofeltételei, azaz olyan jelenségek, amelyekrol a szocializmusról alkotott elképzelésünk alapján tudjuk, hogy rokonságban állnak a szocializmussal, de amelyek a szocialista átalakulást valójában nemcsak hogy nem idézik elo, hanem inkább fölöslegessé teszik. A szocializmus indoklásaként ilyenformán csupán a proletariátus osztálytudata marad. Ám adott esetben ez sem a kapitalizmus egyre jobban kiélezodo ellentmondásainak és közelgo hanyatlásának egyszeru szellemi visszfénye - hiszen ettol a hanyatlástól megóvják az alkalmazkodási eszközök -, hanem puszta eszménykép, melynek meggyozo ereje saját, neki tulajdonított tökélyein alapul.

Egyszóval, amit ily módon kapunk, az a szocialista programnak „tiszta megismerés” által való indoklása, azaz egyszeruen szólva idealista indoklás, míg az objektív szükségszeruség, azaz az anyagi-társadalmi fejlodés menete által való indoklás elesik. A revizionista elmélet válaszút elott áll. Vagy továbbra is a kapitalista rend belso ellentmondásaiból következik a szocialista átalakulás, akkor ezzel a renddel együtt fejlodnek ellentmondásai is, s az elkerülhetetlen eredmény valamikor ilyen vagy olyan formában egy összeomlás, de akkor az „alkalmazkodási eszközök” is hatástalanok és az összeomlási elmélet helyes. Vagy az „alkalmazkodási eszközök” valóban képesek elejét venni a tokés rendszer összeomlásának, tehát életképessé tenni a kapitalizmust, tehát megszüntetni ellentmondásait, akkor viszont a szocializmus megszunik történelmi szükségszeruség lenni, s akkor az lehet bármi, ami tetszik, csak nem a társadalom anyagi fejlodésének eredménye. Ez a dilemma egy másikba torkollik: Vagy igaza van a revizionizmusnak a kapitalista fejlodés menetére vonatkozóan, akkor a társadalom szocialista átalakulása utópiává változik, vagy nem utópia a szocializmus, akkor viszont az „alkalmazkodási eszközök” elmélete nem lehet helytálló. That is the question, ez itt a kérdés.

2. A kapitalizmus alkalmazkodása

A legfontosabb eszközök, melyek Bernstein szerint a tokés gazdaság alkalmazkodását eloidézik, a hitelügy, a tökéletesített közlekedési eszközök és a vállalkozók szervezetei.

Hogy a hitelnél kezdjük, ennek a tokés gazdaságban sokféle funkciója van, a legfontosabb azonban, mint ismeretes, a termelés terjeszkedoképességének növelésében, valamint a csere közvetítésében és megkönnyítésében áll. Ott, ahol a tokés termelésnek a határtalan terjeszkedésre irányuló belso tendenciája a magántulajdon korlátaiba, a magántoke korlátozott mértékébe ütközik, ott megjelenik a hitel, mint olyan eszköz, amely ezeket a korlátokat kapitalista módon leküzdi, sok magántokét eggyé olvaszt össze - részvénytársaságok -, s egy tokés számára biztosítja az idegen toke fölötti rendelkezést - ipari hitel. Másfelol mint kereskedelmi hitel meggyorsítja az árucserét, tehát a toke visszaáramlását a termelésbe, tehát a termelési folyamat egész körforgását. Könnyen áttekintheto a hitel e két legfontosabb funkciójának a válság kialakulására gyakorolt hatása. Mivel a válságok, mint ismeretes, a termelés terjeszkedoképessége, terjeszkedési tendenciája és a korlátozott fogyasztási képesség közötti ellentmondásból keletkeznek, ezért a fentiek szerint a hitel igazán a speciális eszköz arra, hogy ezt az ellentmondást a leheto leggyakrabban kirobbantsa. Mindenekelott óriásivá fokozza a termelés terjeszkedoképességét, és azt a belso hajtóerot alkotja, amely ezt állandóan túlhajtja a piac korlátain. De a hitel két irányba hat. Ha a termelési folyamat tényezojeként egyfelol hozzájárult a túltermelés eloidézéséhez, másfelol a válság alatt az árucsere közvetítojének minoségében annál jobban földre teperi a saját maga által létrehozott termeloeroket. A hitel a pangás elso jeleire összezsugorodik, cserbenhagyja a cserét ott, ahol szükség lenne rá, hatástalannak és céltalannak bizonyul ott, ahol még kínálkozik, s a válság alatt így a minimumra csökkenti a fogyasztási képességet.

E két legfontosabb következményen kívül a hitel még sokféleképp hat a válság kialakulására. Nemcsak technikai eszközt nyújt ahhoz, hogy egy tokés rendelkezhessék idegen tokék fölött, hanem egyúttal ösztönzi is a tokést az idegen tulajdon merész és kíméletlen felhasználására, tehát vakmero spekulációkra. Mint az árucsere alattomos eszköze, nemcsak élezi a válságot, hanem megkönnyíti bekövetkeztét és terjedését, mivel az egész cserét valóságos alapként minimális fémpénzzel rendelkezo, rendkívül összetett és mesterséges gépezetté változtatja, s így a legcsekélyebb okból eloidézi a zavarát.

Ily módon a hitel korántsem a válságok megszüntetésének vagy akár csak enyhítésének észköze, épp ellenkezoleg, különösen hatalmas tényezoje a válság kialakulásának. S ez nem is lehet másképp. Hiszen a hitel specifikus funkciója - egészen általánosan kifejezve - nem más, mint hogy az összes kapitalista viszonyokból számuzze a stabilitás maradékát, s mindenütt a leheto legnagyobb rugalmasságot vezesse be, a legnagyobb mértékben kiterjeszthetové, viszonylagossá és érzékennyé tegye az összes tokés eroket. Hogy a válságokat, amelyek nem egyebek, mint a tokés gazdaság egymás ellen szegülo eroinek idoszakonkénti összeütközései, ez csak megkönnyítheti és kiélezheti, az kézenfekvo.

Ám ez egyúttal felveti azt a másik kérdést is, hogyan jelenhet meg a hitel egyáltalán a kapitalizmus „alkalmazkodási eszközeként”. Bármilyen vonatkozásban és bármilyen alakban képzeljük is el a hitel segítségével való „alkalmazkodást”, a lényege nyilvánvalóan csak abban állhat, hogy a tokés gazdaság valamely ellentétes viszonya kiegyenlítodik, valamelyik ellentmondása megszunik vagy tompul, s így valamely ponton szabad mozgásteret kapnak a beszorult erok. De ha van a mai tokés gazdaságban egy eszköz arra, hogy összes ellentmondásait a leginkább felfokozzák, akkor ez éppen a hitel. A hitel fokozza a termelési mód és cseremód közötti ellentmondást, mert maximálisan erolteti a termelést, a cserét pedig a legcsekélyebb okból megbénítja. Fokozza a termelési és elsajátítási mód közötti ellentmondást, mert a termelést elválasztja a tulajdontól, mert a tokét a termelésben társadalmi tokévé, a profit egy részét viszont a tokekamat formájává, vagyis tiszta tulajdoni jogcímmé változtatja. Fokozza a tulajdon- és termelési viszonyok közötti ellentmondást, mert sok kis tokés eroszakos kisajátításával kevés kézben roppant termeloeroket egyesít. Fokozza a termelés társadalmi jellege és a tokés magántulajdon közötti ellentmondást, mert szükségessé teszi az állam beavatkozását a termelésbe (részvénytársaság).

Egyszóval, a hitel újratermeli a tokés világ valamennyi sarkalatos ellentmondását, a végletekig kiélezi oket, meggyorsítja azt a folyamatot, melyben a tokés világ saját megsemmisülése - az összeomlás - felé siet. A hitelt illetoen a kapitalizmus elso alkalmazkodási eszközének tehát abban kellene állnia, hogy a hitelt megszünteti, megsemmisíti. Jelenlegi formájában nem alkalmazkodási, hanem igen forradalmi hatású megsemmisítési eszköz. Hiszen a hitelnek éppen ez a forradalmi, magán a kapitalizmuson túlmutató jellege még szocialista szinezetu reformtervekre is csábított, s a hitel nagy képviseloit, mint Isaac Péreire-t Franciaországban, ahogy Marx mondja, félig prófétának, félig gazembernek tüntette föl.

Közelebbi vizsgálat után éppily erotlennek bizonyul a tokés termelés második „alkalmazkodási eszköze” – a vállalkozók szövetségei. Bernstein szerint ezek arra hivatottak, hogy a termelés szabályozásával útját állják az anarchiának, és elejét vegyék a válságoknak. A kartellek és trösztök fejlodése persze a maga sokoldalú gazdasági hatásaiban még fel nem tárt jelenség. Eloször is ez olyan probléma, mely csak a marxi tan alapján oldható meg. De annyi mindenesetre világos: a tokés anarchiának a vállalkozói kartellek által való megfékezésérol csak olyan mértékben lehetne szó, amilyenben a kartellek, trösztök etc. megközelítoleg általános, uralkodó termelési formává válnának. Ám éppen ezt zárja ki maguknak a kartelleknek a természete. A vállalkozói szövetségeknek végso gazdasági célja és hatása abban áll, hogy a konkurrenciának egy üzletágon belüli kizárásával úgy hassanak az árupiacon elért profittömeg elosztására, hogy ennek az iparágnak a belole való részesedését növeljék. A szervezet az egyik iparágban csak a többi kárára tudja a profitrátát emelni, s éppen ezért nem válhat általánossá. Valamennyi fontosabb termelési ágra kiterjesztve önmaga szünteti meg hatását.

De a vállalkozói szövetségek gyakorlati alkalmazásuk határain belül is éppen az ipari anarchia felszámolása ellenében hatnak. A profitráta említett növelését a kartellek a belso piacon rendszerint úgy érik el, hogy azokkal a pótlólagos tokerészekkel, melyeket a belso szükségletre nem tudnak fölhasználni, a külföld számára sokkal alacsonyabb profitrátával termelhetnek, azaz sokkal olcsóbban adják el az áruikat külföldön, mint saját országukban. Az eredmény az élesebb konkurrencia külföldön, a megnövekedett anarchia a világpiacon, vagyis épp a fordítottja annak, amit el akarnak érni. Példaként szolgál erre a nemzetközi cukoripar története.

Végül, egészében véve a vállalkozói szövetségek a tokés termelési mód megjelenési formájaként valószínuleg csak átmeneti szakaszként, a tokés fejlodés meghatározott fokaként foghatók fel. Valóban! Végso soron a kartellek tulajdonképpen a tokés termelési mód eszközei arra, hogy egyes termelési ágakban feltartóztassák a profitráta végzetes zuhanását. De melyik az a módszer, amelyet a kartellek e célból igénybe vesznek? Alapjában véve ez nem más, mint a felhalmozott toke egy részének parlagon hevertetése, vagyis ugyanaz a modszer, mely más formában a válságokban kerül alkalmazásra. Ám az ilyen gyógyszer úgy hasonlít a betegséghez, mint egyik tojás a másikhoz, s csak egy bízonyos idopontig számíthat a kisebbik rossznak. Ha a felvevopiac csökkenni kezd, mert a világpiac a végsokig kifejlodött és a konkurráló tokésországok kimerítik - s nyilvánvalóan nem tagadható, hogy ez a pillanat elobb-utóbb bekövetkezik -, akkor a toke kényszeru részleges parlagon hevertetése is olyan méreteket ölt, hogy az orvosság átcsap magává a betegséggé, és a szervezet által már erosen társadalmasított toke visszaváltozik magántokévé. Amikor csökken annak a lehetosége, hogy egy kis helyet találjon magának a felvevopiacon, akkor a toke minden adagja inkább a maga szakállára próbál szerencsét. A szervezetek akkor szappanbuborékok módjára pukkadnak szét, s újra helyet adnak egy hatványozott formában fellépo szabad konkurrenciának.

Egészében véve tehát a kartellek is, éppúgy mint a hitel, olyan meghatározott fejlodési fokokként jelennek meg, amelyek a tokés világ anarchiáját végso soron csak még jobban növelik, s valamennyi belso ellentmondását kifejezésre juttatják és megérlelik. Kiélezik a termelési mód és a cseremód közötti ellentmondást, mert a végletekig fokozzák a harcot a termelok és a fogyasztók között, amint ezt különösen az Amerikai Egyesült Államokban tapasztaljuk. Kiélezik továbbá a termelési és elsajátítási mód közötti ellentmondást, mert a munkásságot a legdurvább módon szembeállítják a szervezett toke túlerejével, s így végsokig fokozzák a toke és munka közötti ellentétet.

Végül ily módon a kartellek kiélezik a tokés világgazdaság nemzetközi jellege és a tokésállam nemzeti jellege közötti ellentmondást, mert kísérojelenségük egy általános vámháború, s így a tokésállamok közötti ellentéteket a végsokig fokozzák. Hozzájárul ehhez a kartellek közvetlen, igen forradalmi hatása a termelés koncentrációjára, a technikai tökéletesedés etc.

A kartellek és trösztök így a kapitalista gazdaságra gyakorolt végso hatásukban nemcsak hogy nem olyan „alkalmazkodási eszközök”, amelyek elmossák a tokés gazdaság ellentmondásait, hanem éppen azok közül az eszközök közül valók, amelyeket e gazdaság maga teremtett saját anarchiájának növelésére, a benne rejlo ellentmondások kihordására, saját bukásának meggyorsítására.

Ám ha a hitelügy, a kartellek és ehhez hasonlók nem küszöbölik ki a tokés gazdaság anarchiáját, miként lehetséges, hogy két évtizede - 1873 óta - nem volt nálunk általános kereskedelmi válság? Vajon nem annak a jele ez, hogy a tokés termelési mód legalább a lényegben valóban „alkalmazkodott” a társadalom szükségleteihez és túlhaladta a Marx által adott elemzést?[3]

A kérdést nyomban követte a válasz. Alig dobta sutba Bernstein 1898-ban a marxi válságelméletet, amikor 1900-ban általános heves válság tört ki, hét évvel késobb pedig, 1907-ben, újabb válság tört a világpiacra az Egyesült Államokból. Ily módon ékesen beszélo tények szétzúzták a kapitalizmus „alkalmazkodásáról” szóló elméletet magát is. Ezzel egyúttal bizonyítást nyert, hogy azok, akik a marxi válságelméletet feladták csak azért, mert két állítólagos „hanyatlási idopontban” csodöt mondott, összetévesztették ennek az elméletnek a magvát formájának egy lényegtelen külso részletével - a tízéves ciklussal. A modern tokés ipar körforgásának tízéves idoszakként való megfogalmazása azonban Marxnál és Engelsnél a hatvanas és hetvenes években azoknak a tényeknek egyszeru megállapítása volt, melyek a maguk részérol nem valamiféle természeti törvényeken alapultak, hanem azoknak a meghatározott történelmi körülményeknek a során, amelyek összefüggésben álltak a fiatal kapitalizmus hatókörének ugrásszeru kiterjedésével.

Valóban, az 1825-ös válság az útépítésekbe, csatornákba és gázmuvekbe való ama nagy befektetésekbol adódott, melyek az elozo évtizedben foként Angliában folytak, ahogy maga a válság is. A következo - 1836-1839. évi - válság ugyancsak az új közlekedési eszközök létesítése során eszközölt óriási befektetések következménye volt. Az 1847-es válságot, mint ismeretes, a lázas angol vasútalapítások idézték elo (1844-1847, azaz mindössze három éven belül a parlament mintegy 1 ˝ milliárd tallér értékben adott koncessziókat új vasutakra!). Mindhárom esetben tehát a toke-gazdálkodás újjászervezésének - a kapitalista fejlodés új alapjai lerakásának - különbözo formái vezettek a válságokhoz. 1857-ben új felvevopiacok hirtelen megnyitása az európai ipar elott Amerikában és Ausztráliában az aranybányák felfedezése következtében, Franciaországban éppen a vasútalapítások, amelyekben Anglia nyomdokaiba léptek (1852-1856: 1 Ą milliárd frank értékben alapítottak új vasutakat Franciaországban). Végül az 1873-as nagy válság tudvalevoen a nagyipar újjászervezésének, elso németországi és ausztriai rohamának egyenes következménye, amely az 1866-os és 1871-es politikai eseményeket követte.

Tehát minden alkalommal a tokés gazdaság területének hirtelen kibovülése, nem pedig mozgásterének beszukülése, nem a gazdaság kimerülése adott okot eddig kereskedelmi válságokra. Az eddigi nemzetközi válságok tízévenkénti visszatérése tehát önmagában véve meroben külsoleges,véletlenszeru jelenség. A válságok kialakulásának marxi sémája, amint azt Engels az „Anti-Dühring”-ben, Marx pedig a „Toke” 1. és 3. kötetében megadta, annyiban illik minden válságra, amennyiben föltárja belso mechanizmusukat és mélyen rejlo általános okaikat, akár minden 10, 5 vagy fölváltva minden 20 és 8 évben ismétlodnek is ezek a válságok.[4] Ám Bernstein elmélete elégtelenségének legcsattanósabb bizonyítéka az a tény, hogy az.utóbbi, 1907-1908. évi válság éppen abban az országban tombolt a leghevesebben, ahol a legjobban kifejlodtek a híres kapitalista „alkalmazkodási eszközök”: a hitel, a hírszolgálat és a trösztök.

Egyáltalán az a feltevés, hogy a kapitalista termelés képes „alkalmazkodni” a cseréhez, a következo két dolog egyikét feltételezi: vagy azt, hogy a világpiac korlátlanul és a végtelenségig no, vagy megfordítva, hogy a termeloeroket gátolják a növekedésben, nehogy túllépjék a piac korlátait. Az elobbi fizikai lehetetlenség, az utóbbival az a tény áll szemben, hogy a termelés minden területén lépten-nyomon technikai átalakulások mennek végbe, és naponta új termeloeroket hívnak életre.

Bernstein szerint a kapitalista dolgok jelzett menetének ellentmond még egy jelenség: a középüzemek „szinte rendíthetetlen falanxa”, amelyre Bernstein rámutat. O ebben annak a jelét látja, hogy a nagyipari fejlodés nem hat forradalmasítóan és koncentrálóan, ahogy az az „összeomlási elmélet” szerint várható lett volna. Ám itt is saját félreértésének esik áldozatul. A nagyipar fejlodésének valóban egészen téves felfogását jelentené, ha azt várnánk, hogy a középüzemek közben fokozatosan eltunnek a felszínrol.

A kapitalista fejlodés általános menetében éppen Marx véleménye szerint a kistokék a technikai forradalom úttöroinek szerepét játsszák, mégpedig kettos vonatkozásban, a régi és megszilárdult, erosen meggyökeresedett ágazatokban bevezetésre kerülo új termelési módszerek tekintetében éppúgy, mint új, a nagytokék által még egyáltalán nem kiaknázott termelési ágak létrehozása tekintetében. Egészen téves az a felfogás, mely szerint a tokés középüzem története egyenes vonalban tart lefelé a fokozatos hanyatláshoz. Ellenkezoleg, a fejlodés valóságos menete itt is meroben dialektikus, és állandóan ellentétek között mozog. A tokés középosztály pontosan úgy, mint a munkásosztály, két ellentétes tendencia befolyása alatt áll, egy ot felemelo és egy ot leszorító tendencia befolyása alatt. A leszorító tendencia adott esetben az, hogy állandóan emelkedik a termelés, amely idoszakonként meghaladja a középtoke mértékét, s így azt újra meg újra kiveti a versenybol. A felemelo tendencia a meglevo toke idoszakonkénti értékcsökkenése, amely a termelést - a szükséges minimális toke értéke szerint - újra meg újra csökkenti egy idore, valamint a tokés termelés behatolása új területekre. A középüzemnek a nagytokével vívott harcát nem úgy kell elképzelnünk, mint szabályos csatát, ahol a gyöngébb fél csapata közvetlenül és mennyiségileg egyre jobban apad, hanem inkább úgy, mint a kistokék idoszakonkénti lekaszálását, amelyek aztán újra meg újra gyorsan erore kapnak, hogy a nagyipar ismét lekaszálja oket. A két tendencia közül, melyek a középosztállyal labdáznak, végso soron – ellentétben a munkásosztály fejlodésével – a leszorító tendencia gyoz. Ám ez korántsem szükségképpen a.középüzemek abszolút, számszeru megfogyatkozásában nyilvánul meg, hanem eloször is abban, hogy a régi ágazatokban az életképes üzemhez szükséges minimális toke fokozatosan emelkedik, másodszor abban, hogy egyre rövidebb az az idoszak, amely alatt a kistokék új ágazatok saját szakállukra való kiaknázásának örvendenek. Ebbol az következik, hogy az egyéni kistoke élettartama egyre rövidebb, s a termelési módszerek, valamint a befektetési módok egyre gyorsabban változnak, az osztály egészében pedig egyre gyorsul a társadalmi anyagcsere.

Ez utóbbit Bernstein nagyon jól tudja, s maga is megállapítja. Ezzel szemben, úgy látszik, azt elfelejti, hogy ezzel adva van a tokés középüzemek mozgástörvénye maga. Ha a kistokék a technikai haladás eloharcosai, s ha a technikai haladás a tokés gazdaság életének érverése, akkor a kistokék nyilvánvalóan a tokés fejlodésnek azt az elválaszthatatlan kísérojelenségét alkotják, amely csak ezzel a fejlodéssel együtt tunhet el. A középüzemek fokozatos eltunése - számszeru értelemben, amelyrol Bernsteinnél szó van - nem a kapitalizmus forradalmi fejlodésmenetét jelentené, ahogy Bernstein véli, hanem fordítva, ez utóbbi pangását, elszunnyadását. „A profitráta, azaz a viszonylagos tokenövekmény, mindenekelott az összes új, önállóan csoportosuló tokeelhelyezok számára fontos. S mihelyt a tokeképzés kizárólag kevés számú kiforrott nagytoke kezébe kerülne, ... a termelés élteto tüze egyáltalában kialudna. A termelés elszunnyadna.”[5]

 3. A szocializmus bevezetése társadalmi reformokkal

Bernstein elveti az „összeomlási elméletet” mint a szocialista társadalom megvalósulásához vezeto történelmi utat. Melyik az az út, amely a „kapitalizmus alkalmazkodása elméletének” álláspontjáról a szocialista társadalom megvalósulásához vezet? Bernstein erre a kérdésre csak utalásszeruen válaszolt, Konrad Schmidt tett kísérletet arra, hogy Bernstein szellemében ezt részletesebben kifejtse.[6] Szerinte „a társadalmi reformokért vívott szakszervezeti harc és politikai harc a termelési feltételek fölött egyre jobban kiterjesztett társadalmi ellenorzéshez” fog vezetni, s a törvényhozás révén „a toketulajdonost jogainak korlátozásával egyre inkabb ügyvezetoi szerepbe fogja süllyeszteni”, míg végül „a megpuhított tokéstol, aki látja, hogy tulajdona az o számára egyre értéktelenebbé válik, elveszik az üzem vezetését és igazgatását”, s így végérvényesen bevezetik a társadalmi üzemet.

Tehát szakszervezetek, társadalmi reformok s még, mint Bernstein hozzáfuzi,.az állam politikai demokratizálása - ezek a szocializmus fokozatos bevezetésének eszközei.

Hogy a szakszervezeteken kezdjük, ezek legfontosabb funkciója - s ezt senki sem fejtette ki jobban, mint maga Bernstein 1891-ben a „Die Neue Zeit”-ban - abban áll, hogy a munkások oldalán a kapitalista bértörvény megvalósításának eszközei, azaz annak eszközei, hogy a munkaerot mindenkori piaci árának megfeleloen adják el. A szakszervezetek a proletariátusnak abban vannak segítségére, hogy a piac minden idopontban adott konjunktúráit kihasználja a maga számára. Ám maguk ezek a konjunktúrák, azaz egyrészt a termelés helyzete által meghatározott munkaero-kereslet, másrészt a középrétegek proletarizálódása és a munkásosztály természetes szaporodása által teremtett munkaero-kínálat, végül a munkatermelékenység mindenkori foka is, kívül esnek a szakszervezetek hatókörén. A szakszervezetek ezért nem dönthetik meg a bértörvényt; legjobb esetben a mindenkori „normális” korlátok közé szoríthatják a kapitalista kizsákmányolást, de semmiesetre sem szüntethetik meg fokozatosan magát a kizsákmányolást.

Konrad Schmidt persze a mostani szakszervezeti mozgalmat „gyenge kezdeti szakasznak” nevezi, s azt reméli a jövotol, hogy „a szakszervezeteknek egyre növekvo befolyásuk lesz magának a termelésnek a szabályozására”. A termelés szabályozásán azonban csak két dolog értheto: a termelési folyamat technikai oldalába való beavatkozás és másodszor magának a termelés volumenének a meghatározása. Milyen természetu lehet e két kérdésben a szakszervezetek befolyása? Világos, hogy ami a termelés technikáját illeti, a tokés érdeke bizonyos határok között egybeesik a kapitalista gazdaság haladásával és fejlodésével. Saját szükséglete sarkallja technikai tökéletesítésekre. Az egyes munkás helyzete ezzel szemben éppen ellentétes: minden technikai átalakulás ellenkezik a közvetlenül általa érintett munkások érdekeivel, és rontja közvetlen helyzetüket, mert leértékeli a munkaerot, intenzívebbé, egyhangúbbá, gyötrelmesebbé teszi a munkát. Ha a szakszervezet beavatkozhat a termelés technikai oldalába, nyilvánvalóan csak az utóbbi értelemben, azaz a közvetlenül érdekelt munkáscsoportok szellemében cselekedhet, azaz szembehelyezkedhet újításokkal. Ám ebben az esetben nem a munkásosztály egészének és emancipációjának érdekében cselekszik, amely inkább egyezik a technikai haladással, azaz az egyes tokés érdekével, hanem éppen ellenkezoleg, a reakció szellemében. S valóban, a termelés technikai oldalának befolyásolására irányuló törekvést nem a jövoben találjuk meg, ahol Konrad Schmidt keresi, hanem a szakszervezeti mozgalom múltjában. Ez az angol trade-unionizmus régebbi szakaszát jellemzi (a hatvanas évekig), amikor az még középkori céhes hagyományokhoz kapcsolódott, és jellemzo módon a „megfelelo munkához való szerzett jog” elavult alaptételére épült.[7] Ezzel szemben a szakszervezeteknek az a törekvése, hogy a termelés volumenét és az áruk árát meghatározzák, egészen új keletu jelenség. Csak a legutóbbi idoben látunk felbukkanni - megint csak Angliában - erre irányuló kísérleteket.[8] Jellegük és tendenciájuk szerint azonban ezek a törekvések is egészen egyenértékuek amazokkal. Mert szükségképpen mire korlátozódik a szakszervezet tevékeny részvétele az árutermelés volumenének és árainak meghatározásában? Olyan kartellre, melyet a munkások a vállalkozókkal együtt alakítanak a fogyasztók ellen, mégpedig a konkurrens vállalkozókkal szemben olyan kényszerintézkedések alkalmazásával, amelyek semmiben sem maradnak el a szabályos vállalkozói szövetségek módszereitol. Alapjában véve ez már nem munka és toke közötti harc, hanem a toke és a munkaerö szolidáris harca a fogyasztói társadalom ellen. Társadalmi értéke szerint ez reakciós kezdeményezés, amely már azért sem lehet a proletariátus emancipációs harcának egyik szakasza, mert ellenkezoleg, homlokegyenest ellentéte az osztályharcnak. Gyakorlati értékét tekintve ez utópia, amely, ahogy egy rövid elmefuttatás kimutatja, sohasem terjedhet ki nagyobb és a világpiac számára termelo ágazatokra.

A szakszervezetek tevékenysége tehát lényegében a bérharcra és a munkaido csökkentésére korlátozódik, azaz csupán a tokés kizsákmányolásnak mindig a piaci viszonyoknak megfelelo szabályozására; a termelési folyamat befolyásolása a dolgok természete szerint elzárva marad elole. Sot mi több, a társadalmi fejlodés egész menete, Konrad Schmidt feltételezésével éppen ellentétben, arra irányul, hogy feloldja a munkapiacnak a többi árupiachoz való minden közvetlen kapcsolatát. A legjellemzobb erre az a tény, hogy a fejlodés most már azt a törekvést is túlhaladta, hogy a munkaszerzodést legalább passzívan közvetlen kapcsolatba hozzák az általános termelési helyzettel a mozgó bérskálák rendszere révén, s hogy az angol trade-unionok egyre inkább elfordulnak ezektol.[9]

De a szakszervezeti mozgalom befolyásának valóságos határai között sem a korlátlan kiterjedés felé halad, amint azt a toke alkalmazkodásának elmélete feltételezi. Éppen megfordítva! Ha a társadalmi fejlodés nagyobb útszakaszait szemügyre vesszük, akkor nem zárkózhatunk el az elol a tény elol, hogy nagyjában és egészében nem a szakszervezeti mozgalom hatalmának gyozelmes kibontakozása, hanem növekvo nehézségei idejéhez közeledünk. Ha az ipar fejlodése elérte csúcspontját s a toke számára a világpiacon megkezdodik a „leszálló ág”, akkor a szakszervezeti harc kétszeresen megnehezedik: eloször is, romlanak a piac objektív konjunktúrái a munkaero számára, mert a kereslet lassabban, a kínálat viszont gyorsabban no, mint most; másodszor, maga a toke, hogy a világpiacon szenvedett veszteségekért kárpótolja magát, még makacsabbul folyamodik a.terméknek a munkásra jutó részéhez. Hiszen a munkabér csökkentése az egyik legfontosabb eszköz a profitráta esésének föltartóztatására![10] Anglia már a szakszervezeti mozgalom kezdodo második szakaszának a képét mutatja. A mozgalom eközben kénytelen-kelletlen egyre inkább a már elért vívmányok puszta védelmezésére szorítkozik, s ez is egyre nehezebbé válik. A dolgok ismertetett általános menetének ellenpárja szükségképpen a politikai és szocialista osztályharc fellendülése.

A fordított történelmi perspektívának ugyanezt a hibáját követi el Konrad Schmidt a társadalmi reform vonatkozásában, amelyrol azt ígéri, hogy „a szakszervezeti munkásszövetségekkel vállvetve rákényszeríti a tokésosztályra a munkaero alkalmazásának kizárólagos feltételeit”. Az így felfogott társadalmi reform értelmében nevezi Bernstein a gyári törvényeket a „társadalmi ellenorzés” egy darabjának és mint ilyent – a szocializmus egy darabjának. Konrad Schmidt is „társadalmi ellenorzést” mond mindenütt, ahol az állami munkásvédelemrol beszél, s miután az államot ilyen szerencsésen társadalommá változtatta, már bátran hozzáteszi: „azaz a feltörekvo munkásosztály”, s ezzel a muvelettel a német Szövetségi Tanács ártalmatlan munkásvédelmi rendelkezései a német proletariátus szocialista átmeneti intézkedéseivé változnak.

A misztifikáció itt kézenfekvo. A mai állam éppen nem a „feltörekvo munkásosztály” értelmében vett „társadalom”, hanem a kapitalista társadalom képviseloje, azaz osztályállam. Ezért az általa bevezetett társadalmi reform sem a „társadalmi ellenorzés” tevékenysége, azaz a szabadon dolgozó társadalomnak a saját munkafolyamata fölötti ellenorzése, hanem a toke osztályszervezetének a toke termelési folyamata fölötti ellenorzése. Ebben, azaz a toke érdekében azután meg is találja természetes korlátait a társadalmi reform. Persze, Bernstein és Konrad Schmidt ebben a vonatkozásban is csupán „gyenge kezdeti szakaszokat” látnak a jelenben, és a jövotol remélnek egy a végtelenségig meno társadalmi reformot a munkásosztály javára. Ám eközben ugyanazt a hibát követik el, mint a szakszervezeti mozgalom hatalmának korlátlan kibontakozására vonatkozó feltételezésben.

A szocializmus társadalmi reformokkal való fokozatos bevezetésének elmélete feltételezi, s itt van a súlypontja, mind a tokés magántulajdonnak, mind az államnak meghatározott objektív fejlodését. Az elobbinek a vonatkozásában a jövendo fejlodés sémája, amint azt Konrad Schmidt feltételezi, abból áll, hogy „a toketulajdonost jogainak korlátozásával egyre inkább ügyvezetoi szerepbe fogja süllyeszteni”. Tekintettel a termelési eszközök egyszeri hirtelen kisajátításának állítólagos lehetetlenségére, Konrad Schmidt kiagyalja a fokozatos kisajátítás elméletét. Ehhez mint szükséges elofeltételt megkonstruálja magának a tulajdonjog szétforgácsolódását „felsobb tulajdonná”, amelyet a „társadalomnak” utal ki és amelytol elvárja, hogy egyre jobban kiterjedjen, s egy haszonélvezeti jogot, amely a tokés kezében egyre inkább üzemének puszta ügyvezetésére zsugorodik össze. Mármost ez a konstrukció vagy ártalmatlan szójáték, miközben semmi fontos dologra nem gondoltak, s akkor a fokozatos kisajátítás elmélete minden fedezet nélkül marad, vagy a jogi fejlodés komolyan gondolt sémája, akkor viszont teljesen rossz. A tulajdonjogban rejlo különbözo jogkörök szétforgácsolódása, amelyhez Konrad Schmidt a toke „fokozatos kisajátítása” érdekében folyamodik, a feudális-naturálisan gazdálkodó társadalomra jellemzo, amelyben a termék elosztása a különbözo társadalmi osztályok között in natura és a hubérurak és alárendeltjeik közötti személyes kapcsolatok alapján történt. A tulajdonnak különbözo részjogokra való szétesése itt a társadalmi gazdagság elosztásának eleve adott megszervezése volt. Az árutermelésre való áttéréssel és a termelési folyamat egyes résztvevoi közötti minden személyes kötelék felbomlásával, ellenkezoleg, megszilárdult az ember és dolog közötti viszony - a magántulajdon. Azáltal, hogy az elosztás már nem személyes kapcsolatok útján, hanem a csere útján megy végbe, a társadalmi gazdagságból való részesedés különbözo igényeit nem egy közös tárgyra való tulajdonjog töredékeiben mérik, hanem a mindenki által piacra vitt értékben. Jogi vonatkozásokban az elso fordulat, mely a középkor városi közösségeiben az árutermelés megjelenését kísérte, egyúttal az abszolút zárt magántulajdon kialakulása volt a feudális jogviszonyok méhében. De a tokés termelésben tovább folytatódik ez a fejlodés. Minél inkább társadalmasul a termelési folyamat, annál inkább puszta cserén alapul az elosztási folyamat, s annál érinthetetlenebb és zártabb lesz a tokés magántulajdon, annál inkább átcsap a toketulajdon a saját munka termékéhez való jogból az idegen munkával szembeni puszta elsajátítási jogba. Amíg a tokés maga vezeti a gyárat, addig az elosztás még bizonyos fokig a termelési folyamatban való személyes részvételhez kapcsolódik. Amilyen mértékben a gyáros személyes vezetése fölöslegessé válik – a részvénytársaságokban pedig teljesen –, a toke tulajdona mint igényjog az elosztáskor teljesen elválik a termeléshez fuzodo személyes kapcsolatoktól és legtisztább, zárt formájában jelenik meg. A részvénytokében és az ipari hiteltokében jut el aztán teljes kifejlodéséhez a tokés tulajdonjog.

A tokés fejlodésének történelmi sémája, ahogy Konrad Schmidt megrajzolja: „a tulajdonostól a puszta ügyvezetoig”, ezzel úgy jelenik meg, mint a feje tetejére állított tényleges fejlodés, amely fordítva, tulajdonostól és ügyvezetotol a puszta tulajdonosig vezet. Konrad Schmidt itt úgy jár, mint Goethe:

Amim van, messze minden földi jószág,

S ami eltünt, az lesz nekem valóság.

S ahogyan történelmi sémája gazdaságilag a modern részvénytársaságtól a manufaktúrára vagy éppenséggel a kézmuvesmuhelyre megy vissza, úgy akarja jogilag visszadugni a tokés világot a feudális-naturális gazdasági tojáshéjakba.

Ebbol a szempontból a „társadalmi ellenorzés” is más fényben jelenik meg, mint ahogy azt Konrad Schmidt látja. Annak, ami ma mint „társadalmi ellenorzés” muködik - a munkásvédelem, a részvénytársaságok fölötti felügyelet stb. -, ténylegesen a legcsekélyebb köze sincs tulajdonjogból való részesedéshez, „felsobb tulajdonhoz”. Nem úgy muködik, mint a tokés tulajdon korlátozása, hanem fordítva, mint annak védelme. Vagy gazdaságilag szólva, nem a kapitalista kizsákmányolásba való beavatkozás, hanem e kizsakmányolás normalizálása, rendezése. S ha Bernstein fölteszi azt a kérdést, hogy egy gyári törvényben sok vagy kevés szocializmus van-e, akkor biztosíthatjuk róla, hogy a legjobb gyári törvényben éppen annyi szocializmus van, mint a községtanácsnak az utcasöprésrol és a gázlámpák meggyújtásáról szóló rendelkezéseiben, ami persze szintén „társadalmi ellenorzés”.

4. Vámpolitika és militarizmus

A szocializmus fokozatos bevezetésének második elofeltétele Eduard Bernstein szerint az államnak társadalommá való fejlodése. Közhellyé vált már, hogy a mai állam osztályállam. Véleményünk szerint azonban ezt a tételt is, mint mindent, ami a tokés társadalomra vonatkozik, nem merev, abszolút érvénnyel, hanem folyamatos fejlodésben kellene fölfogni.

A burzsoázia politikai gyozelmével az állam kapitalista állammá vált. Persze, maga a tokés fejlodés lényegesen megváltoztatja az