Talán nincs is olyan ország a világon, amelyben a „gerillaharcos" kifejezés a nép szemében nem egyfajta szabadságvágyat jelképezne. Csupán Kubában visszataszító a jelentése. Csakhogy a Forradalmunk, amely minden tekintetben a szabadság hordozója, most majd ezt a szót is méltósággal ruházza föl. Köztudomású, hogy egykor gerillaharcosnak hívták azokat a spanyol rabszolgatartó rendszerrel rokonszenvezőket, akik fegyvert fogtak és a reguláris csapatokon kívül igyekeztek megvédeni a spanyol királyi koronát; attól fogva aztán ez az elnevezés Kubában az országban fellelhető rosszat, maradisá­got és romlottságot jelképezi. Pedig nem ilyen a gerillaharcos, ennek épp az ellenkezője; ő a legvalódibb szabadságharcos; a nép választottja, a szabadságért küzdő nép élkatonája. A ge­rillaharc ugyanis nem egyenlő egy parányi háborúval, amint sokan gondolják, nem egy kisebbségi csoport háborúja egy erős hadsereg ellen, nem; a gerillaháborúban egy egész nép száll szembe a fennálló elnyomással. A gerillaharcosok a nép fegyveres előhada; a hadseregük nem más, mint egy-egy terü­let vagy egy ország valamennyi lakosa. Ezért oly erős, s ezért diadalmaskodik előbb vagy utóbb bármely hatalom fölött, amely igyekszik elnyomni; tehát a népben van a gerilla alapja és szubsztrátuma.

Elképzelhetetlen, hogy kisebb fegyveres csapatok e külső segítség nélkül fennmaradjanak - bármilyen mozgékonyak, s bármilyen jól ismerik is a terepet -, ha egy jól felszerelt had­sereg szervezett üldözésükbe fog. Erre az a bizonyíték, hogy minden bandita, minden rablóbanda végül is vereséget szen­ved a központi hatalomtól, ám ne feledjük, hogy a vidék lakos­ságának ennél azért gyakran többet jelentenek ezek a banditák; még ha karikatúraszerűen is, de egyfajta szabadságharcot jel­képeznek.

Ami a gerillacsapat, e valódi néphadsereg tagjait illeti, nekik a világ legkiválóbb katonájának az erényeivel kell rendelkez­niük. A vasfegyelem mindennek az alapja. Az, hogy a katonai élet formaságait nem alkalmazzák a gerilláknál, hogy nincs bokacsattogtatás, merev tisztelgés, se a felettes előtti hajbóko­lás, egyáltalán nem azt jelenti, hogy nincs fegyelem: A gerilla­fegyelem belső indíttatású, az egyén mély meggyőződéséből fakad, abból a szükségszerűségből, hogy nemcsak azért kell engedelmeskednie a felettesének, hogy megőrizze fegyveres szervezetének az ütőképességét, hanem hogy saját életét is óvja. A reguláris hadseregben egy-egy katona legapróbb hibá­ját is tüstént helyrehozza a mellette álló társa. A gerillaháború­ban ellenben, ahol minden katona külön egység, külön csapat, minden tévedés végzetes. Ott senki sem hibázhat. Ott senkinél sem csúszhat be még a legkisebb hanyagság sem, hisz a gerilla­harcos - és a társai - élete függ tőle.

Olykor nyomát sem látni ennek a formalitásokat mellőző fegyelemnek. A tájékozatlanabb emberek szemében sokkal fegyelmezettebb katonának tűnik a reguláris honvéd, aki tisz­teletben tartja az egész ranglétrarendszert, mint bármelyik gerillaharcos, aki őszinte, lelkes tisztelettel követi a parancsnok utasításait. Pedig a felszabadító hadsereg kifogástalan csapat volt, amelyben még a legmindennapibb emberi kísértésnek sem volt helye; és ott nem volt elnyomó gépezet, se elhárító­szolgálat, amely megóvta volna a katonát a kísértéstől. Ott mindenki vigyázott önmagára. Szigorúan tudatában volt a kö­telességének és a fegyelemnek.

A gerillaharcos nemcsak fegyelmezett, hanem szellemileg és fizikailag is rendkívül ügyes katona. Gerillák esetében el­képzelhetetlen az állóháború. Minden éjszaka történik. Mint­hogy a gerillaharcosok jól ismerik a terepet, éjjel menetelnek, éjjel fogIalnak állást, támadják meg az ellenséget és vonulnak vissza. Ez persze nem jelenti azt, hogy hosszú volna a vissza­vonulás a hadszíntérről; egyszerűen csak gyorsan kell elhagyni a hadszínteret.

A támadás után az ellenség azonnal a kérdéses pontra össz­pontosítja minden támadó egységét. A repülőik bombázásba kezdenek, a taktikai egységek igyekeznek bekeríteni a gerillá­kat, elszánt katonáik egy-egy jónak vélt állást foglalnak el.

Elég, ha a gerilla csupán egyetlen fronton nyit támadást az ellenség ellen. S ha aztán visszavonul egy kicsit, bevárja, ismét összecsap, majd tovább hátrál, már be is töltötte külön­leges feladatát. Így a hadsereget órákon, sőt napokon át sza­kadatlan vérveszteség érheti. A népi gerillaharcos pedig a búvó­helyéről a legalkalmasabb pillanatban támadhat rá.

További mély alapigazságok is találhatók még a gerillák taktikájában. Tökéletes terepismeret szükséges. Megengedhe­tetlen, hogy a gerilla ne ismerje a támadási területet, de ezen kívül ismernie kell valamennyi visszavonulásra alkalmas ös­vényt, akárcsak az odavezető vagy az épp lezárt utakat. To­vábbá: hogy hol vannak baráti és ellenséges házak, melyek a legvédettebb helyek, hol lehet esetleg sebesültet hagyni, s hol lehet ideiglenesen tábort verni, tehát úgy kell ismernie a had­színteret, mint a tenyerét. És ezt azért kell és lehet így csinálni, mert minden akció mögött ott a nép, a gerillahadsereg hatalmas bázisa.

Egy-egy terület lakosai segíthetnek a teherhordásban, a tájé­kozódásban, a betegápolásban, a harcosok ellátásában, végül is ők a fegyveres előhad létfontosságú hiegészitői.

Mindezek hallatán, a gerilla e temérdek taktikai kívánalma láttán felvetődik a kérdés: és miért harcol?, s ekkor előbukkan ez a nagy válasz: „A gerillaharcos a társadalom átalakítója. Amikor a gerilla fegyvert ragad, benne a nép tiltakozik dühöd­ten az elnyomók ellen, s ő azért harcol, hogy megváltoztassa azt a társadalmi rendet, amely nyomorban és gyalázatban tartja valamennyi fegyvertelen testvérét. Felveszi a harcot az adott kor intézményeiből származó körülményekkel, s a lehetőségek szerinti legnagyobb erővel igyekszik szétzúzni azoknak az in­tézményeknek a kereteit."

S még egy fontos kérdés: mire van szüksége a gerillának a taktika terén? Az imént azt mondtuk, hogy ismernie kell a tere­pet a megközelítésre és a menekülésre alkalmas valamennyi ösvénnyel, gyorsan kell manővereznie, szüksége van a nép támogatására, s persze búvóhelyekre. Mindebből következik, hogy a gerilla jobbára falusi, gyéren lakott területen lép akció­ba. Ezeken a falusi, gyéren lakott vidékeken pedig a nép első­sorban - sőt szinte kizárólag - azokért a jogokért harcol, amelyek a földtulajdon társadalmi viszonyainak a megváltoz­tatását célozzák, tehát a gerilla alapjában véve és legfőképpen agrárforradalmár.

Ó a szószólója a hatalmas paraszttömegek vágyainak, akik szeretnének a föld gazdái lenni, akárcsak a termelőeszközök­nek, az állatoknak, s mindennek, amiért már hosszan, évekig harcoltak, ami maga az életük és ami majd a haláluk is lesz.

Ezért Kuba életének ebben a rendkívüli pillanatában az új hadsereg katonái - akik a győzelem után Oriente és az Escam­bray hegyeiből sorakoznak föl, meg az orientei és a camagüeyi síkokból: egész Kubából - most a Földreformot tűzik a harci zászlajukra.

Lehet, hogy ez a harc éppolyan hosszú, mint a magántulajdon kialakulása volt. A parasztok már hosszú korszakok óta vív­ják - több-kevesebb sikerrel - ezt a harcot, de küzdelmüket mindig is a népi hevület jellemezte. Ez a harc nem a Forradal­munk előjoga. A Forradalom csak átvette a néptömegektől ezt a zászlót, s rnost a sajátjának tekinti. De a földkérdés már jóval korábban központi helyet foglalt el a jobb életért vívott csatában; már azóta így volt, hogy fellázadtak a havannai dohánytermesztők; hogy a 30-as évek nagy felszabadítási hábo­rújában megpróbáltak a négerek jogot formálni a földhöz; azóta, hogy a parasztok forradalmi módon elfoglalták a 18-as állami birtokot.

Ismételjük el még egyszer, hogy ez a Földreform - amely ma megvalósul, amely oly félénken indult el útjára a Sierra Maestrában, amely átjutott a Második Keleti Frontra és az Escambray hegységbe, s amely egy ideig a minisztériumi fiókokban hevert a feledés homályában, és amely Fidel Castro döntő elhatározásával ismét előtört nagy lendülettel - egyben a „Július 26-a Mozgalom" helyét is kijelöli a történelemben.

Nem ez a Mozgalom találta ki a Földreformot. Ez majd végrehajtja. Teljes egészében végre fogja hajtani, úgy, hogy ne maradjon föld nélküli paraszt, se műveletlen föld. S akkorra talán a mi Mozgalmunknak sem lesz már létalapja, ha betöl­tötte történelmi küldetését. Nekünk ma az a feladatunk, hogy elérjünk odáig, aztán a jövő majd eldönti, hogy vár-e még ránk további munka.

Scholz László fordítása